Kodály Zoltán (1882-1967) nevének hallatán a róla elnevezett módszer, a népzenekutatás, és unalmas énekórák jutnak az eszünkbe. Sokáig úgy voltunk vele, mint Petőfi Sándorral, „tán csodáltuk, ámde nem szerettük”. Aztán egyszer csak a Bartók Rádiót hallgatva szíven ütött a Galántai táncok, meg a Budavári Te Deum. 130 éve született a háromszoros Kossuth-díjas magyar zeneszerző.

Itt és most nem lenne értelme az interneten bőségesen fellelhető életrajz és életmű újracsócsálásának. Helyette két kiemelkedő művészünk segítségével elevenítjük fel Kodály Zoltán alakját.

Kocsis Zoltán zongoraművész, karmester és zeneszerző az alábbi interjúban beszél Kodály kivételes tehetségéről, alkotói attitűdjéről. Számára varázslatos az az egyszerűség, ahogy Kodály a népdalt kezeli, ebben látja művészetének csúcsát. Szerinte Bartókhoz hasonlóan Kodály is  rapszódosz, aki a Budavári Te Deumban összegzi mindazt a hihetetlen tudást és invenciót, ami sajnos fájdalmasan ritkán nyilvánul meg zeneművekben: többek között adekvát hangszerelés olyan zeneszerzői tudással párosulva, hogy az szinte példátlan.

Vásáry Tamás zongoraművész (interjúnk vele itt olvasható), Kodály tanítványaként mindig szívesen és sokat mesél szeretett mesteréről, aki nem csak a zene, hanem az élet más területein is követendő példát nyújtott számára. Egy internetes újságnak adott interjúban így emlékezik:

„Az egészséges életmódot saját példáján keresztül adta át, elég volt látnom, hogy az Andrássy úton sétálva olvas. Volt, hogy a Lukács uszodában találkoztam vele, ahova rendszeresen járt úszni, de többször mutatott nekem tornagyakorlatokat is. Intellektusa elképesztő teljesítményekre képesítette. Képes volt egyszerre több feladatra is koncentrálni.

Magam is kipróbáltam, hogy miközben gyakoroltam egy Beethoven zongoraversenyt, felmondtam egy Bartók concerto kottáját. Kodály annyira aktív volt, mintha egyszerre több életet élt volna. Ő az élet minden részletében a legtisztábbat kereste és minden zenészt arra motivált, hogy a legfelsőbb fokig művelje tehetségét. Ebben is példát adott nekem.”

Nekünk még azt is elmesélte, egy nap az órán Kodály azt kérte tanítványaitól, mondják meg neki, mi a jó és mi a rossz zene? A hallgatók kiválasztottak egy Schubert-dalt, amire azt mondták, jó, és egy ócska slágert, amire azt mondták, vacak. De akárhogy próbálták megindokolni döntésüket, Kodály örökösen megcáfolta őket. Végül azt a konklúziót vonta le, hogy a döntés ízlés kérdése. Ám az ízlést nem relatív és szubjektív beállítódásként értelmezte, hanem olyan emberi tulajdonságként, amit örökösen palléroznunk kell. Mert csak a kiművelt szépérzék képes hitelesen eldönteni, melyik zene az értékesebb.

Számunkra nem kérdés, hogy az egyik legszebb Kodály-muzsika a Galántai táncok, amit most a Bécsi Filharmonikusok előadásában idézünk fel, Daniel Barenboim vezényletével.