„Hibátlan hang és vokalitás, amely valamivel inkább elmegy ugyan a verismo irányába, mint Verdinél ideális, de az ábrázolás érzékenysége, pontossága és intenzitása megvesztegető.” Ezeket a sorokat Fodor Géza írta Anna Netrebko 2005-ös Traviatájáról. Vajon igaz-e mindez a napokban megjelenő Verdi-albumára? Hallgasson bele!

Soha nem értettem, kinek és főleg miről szólnak az árialemezek. A drámai folyamatból kiragadott csúcspontok egymásutánisága óhatatlanul is monotóniához vezet. Énekesnek és közönségnek az operában meg kell dolgoznia ezekért a nagy pillanatokért. Az árialemez olyan, mintha örökösen hegymászás nélkül érnénk a csúcsra. Még a zászlót is más adja a kezünkbe, hogy az ormon kitűzhessük. Netrebko Verdi-albumával ennek ellenére nincs semmi baj. Egyszerűen csak unalmas.

A lemez gerincét a Macbeth és a Trubadúr számai alkotják. Ezek az áriák nagy hangterjedelmet, bravúros vokális tudást és jógaszintű légzéstechnikát igényelnek. Ha van két egymástól teljesen különböző alkat, akkor az Lady Macbeth és Leonóra. Netrebkóból azonban hiányzik az erő sötét oldala. Hiába áll vokális tudásának zenitjén, az ő Macbethje nem elég arrogáns és démoni. Csupán csak érzéki.

Ahogy Leonórája is az, az önfeláldozás élveteg mártírja. Felvillan még Az orléans-i szűz, A szicíliai vecsernye és a Don Carlos egy-egy jelenete. A lemez minden pillanata szép, de valahogy úgy viszonyul az egyes áriák darabbeli valóságtartalmához, mint a lemezborítón látható idealizált Netrebko hétköznapi gömbölyded önmagához.

Nagy élmény végighallgatni a lemezt, egyszer. De az az érzésem, később mégis csak ott fog porosodni a polcon. Ne legyen igazam.