A német klassikradio összegyűjtötte minden idők tíz legjobb szopránénekesét. A Figaro tesztelte a listát, és beszámol arról, milyennek hallja a magas c királynőit, Callastól Bartoliig.

Maria Callas
(1923-1977)

Ha valaki, akkor Maria Callas életében és lemezfelvételein is megosztó személyiség volt. Vannak, akiket a hideg ráz, ha meghallják jellegzetes, egyesek szerint fej- és mellrezonanciából kevert „nazálisát”, mások egyik tudatállapotból a másikba révülnek tőle. Jómagam ambivalens viszonyban vagyok vele. Nagy riválisát, Renata Tebaldit sokan többre tartják, a top 10-ek élén mégis mindig Callas áll. Bajban lennék, ha választanom kellene kettejük között.

Callas 43 opera főszerepét és további 34 operából áriák tömkelegét tartotta folyamatosan repertoáron. Három oktávnyi hangjával (a felső e-től az alsó f-ig) az operairodalom valamennyi tragikáját elénekelte a koloratúrtól a drámai szopránig. A Rigoletto Gildáját, a Traviata Violettáját vagy Puccini Toscaját kevés szopránnak hiszem el annyira, mint neki. És ráadásnak ott van Cherubini Medeája, amit Tullio Serafin karmesterrel az élen ő mentett át a halhatatlan művek Pantheonjába. Mindörökké Callas, ez Franco Zeffirelli életrajzi filmjének címe. A film gyenge, de Callas hangja tényleg halhatatlan. Hallgatni fogjuk az utolsó napig, míg le nem kapcsolják a villanyt. Többek között Bellini Kalózából ezt az áriát.

Joan Sutherland
(1926-2010)

Húszas évei közepén, Mozart Varázsfuvolájának első udvarhölgyeként debütált a londoni Covent Gardenben. Ugyanott mellékszerepet énekelt Bellini Normájában Maria Callas partnereként. Sorra hódította meg a legnevesebb operaházak színpadát, ’59-ben a Bécsi Staatsoper, ’60-ban a milánói Scala, ’61-ben pedig már a New York-i Metropolitan deszkáit koptatta. Szíve szerint kizárólag Wagnert énekelt volna, ám férje, Richard Bonynge karmester meggyőzte, hogy szopránja bel cantóra termett. Hajlékony, nagy terjedelmű és technikás hangjával elért hatását nem egyszer rontotta debella alakja, fals olasz kiejtése és csapnivaló színészi játéka. Egyszerre volt díva és annak affektáló karikatúrája. Egyik legsikeresebb szerepéből, Donizetti Boleyn Annájából idézünk.

Montserrat Caballé
(1933, Barcelona)

Caballé is a Brünnhilde alkatú, testes szopránok képviselője. Hangja mégis mint a frissen fújt üveg, törékeny buborék a fúvócső végén. Hitelesen tudott az ártatlan naiva, a sértett nő és a haldokló kurtizán hangján megszólalni. Puccini Mimijeként debütált Bázelben, majd ’64-ben tenorista férje, Bernabé Martí oldalán énekelte Pillangókisasszony szerepét. A nagy bel canto szerepek többsége megvolt neki. Az áttörést az a beugrás jelentette, amikor 1965-ben Marilyn Horne helyett énekelte a New York-i Carnegie Hallban Donizetti Lucrezia Borgia címszerepét.

Birgit Nilsson
1918-2005

Drámai szopránja Wagner és Strauss alakításokra predesztinálta, pedig pályája elején még énekelt lírai szerepeket, Weber Agátáját, Verdi Aidáját, Puccini Toscáját. Hangja később olyan lett, mint az edzett üveg, eszményi Izolda, Sieglinde és Salome mellett Puccini Turandotjának Nilsson-féle megformálását is egyfajta etalonként raktározta el az operai emlékezet.

Anna Moffo
(1932-2006)

Minden idők egyik legerotikusabb koloratúr szopránja. Úgy énekelt, hogy a hangjával közben szinte flörtölt valamennyi hallgatójával. Moffo természeti jelenség volt, egy gejzír erejével tört elő belőle a hang, mintha nemcsak a torkán, hanem a pórusain keresztül, teste minden porcikájával énekelne. Spoletóban, Donizetti Don Pasqualéjának Norinájaként debütált.


A kamera imádta, számos operafelvételt rögzítettek vele, leghíresebb talán a Traviata és a Lammermoori Lucia filmváltozata. Valószínűleg ő volt az első operaénekes, aki meztelenre vetkőzött a kamerák előtt, az 1969-es Una storia d’amore (Love Me Baby, Love Me) című olasz filmben. Az olasz televízióban saját showműsort kapott, először 1964-ben, majd 1967-ben. A Traviata Violettája legsikeresebb alakításai közé tartozik.

Edda Moser
(1938, Berlin)

Egy igazi, démoni Mozart-szoprán. 1962-ben debütált Kate Pinkerton szerepében a Pillangókisasszonyban. A drámaitól a líraiig valamennyi szerepre alkalmassá tette hajlékony, gazdag színű, erőteljes hangja. Donna Annát vagy az Éj királynőjét aligha énekelték nála mélyebb átéléssel. Karajan pálcája alatt Wagnert is hallhatott tőle a közönség, ő vezette be Edda Mosert a New York-i Metropolitanbe, ahol főleg Mozart-szerepekben brillírozott. Amikor 1977-ben a Voyager-program űrszondáját kilőtték a világűrbe, az emberiség kultúráját bemutató aranylemezes űrüzeneten Edda Moser Éj királynője hallható. Abba valószínűleg a legtávolabbi bolygón is beleborzonganak.

Kirsten Flagstad
(1895-1962)

A norvég drámai szopránt a legnagyobb Wagner-énekesként tartják számon. Zenész családban szocializálódott, apja karmester és hegedűművész, anyja zongorista volt. 1933-ban lépett fel először Wagner-operában. Leghíresebb felvétele az 1952-es Trisztán, Furtwängler vezényletével, amelyet a Wagner-opus etalonjának tekint az utókor. Flagstad egész életében csak testre szabott szerepeket énekelt, így hibátlan, tökéletes hangzó életművet hagyott maga után. Amikor Wagnert énekel, borzongok drámai erejétől és hangjának természetes csengésétől. Amikor Grieg-dalokat énekel, az északi depressziót fájdalmas melankóliában oldja föl.

Leontyne Price
(1927 Laurel, Mississippi)

Ő volt az első fekete díva a nemzetközi koncerttermek és operaházak színpadán. Verdi Falstaffjában debütált színpadon 1952-ben, 25 évesen. Ennek az előadásnak köszönhetően osztották rá a Porgy és Bess női főszerepét, amit több százszor énekelt a Broadway-n. Ezzel a szereppel lépett fel a darab európai turnéján a faji előítéletek ellen. Az amerikai operaházakban egészen 1961-ig nem kaphatott szerepet. Karajan egyengette az útját, szerződtette a bécsi Staatsoperbe, itt énekelte először Aida szerepét, amely később emblémájává vált.

Hangja döbbenetesen telt, érzéki mélységeket és ezoterikus magasságokat volt képes varázsolni. Karajan segítségével nyílt meg előtte a New York-i Metropolitan színpada, ahol a Trubadúr Leonorájaként egy időre felszámolta a faji előítéleteket, legalábbis a közönség soraiban. 42 perces tapsot kapott. Az egyik legnagyobb még élő Verdi-énekes. 1989-ben életműdíjat kapott. Utoljára 2001-ben, a szeptember 11-i terrortámadás áldozatainak emlékére adott koncerttel lépett színpadra. New Yorkban, Greenwich Village-ben él.

Anna Netrebko
(1971 Krasznodar, Oroszország)

A jelen operacsillagai közül kiragyog Anna Netrebko. Vagy csak ragyogtatják? Nem. Vokális tudásának kétségtelenül van stílusa. Egyedi hangszín, színészi képesség, lényéből és hangjából sugárzik az erotika. Korunk Anna Moffója, mondhatnánk. Úgymond Valerij Gergijev fedezte fel, 22 évesen debütált a szentpétervári Mariinszkij Színházban a Figaro házasságában Susanna hálás szerepében. Vérbeli bel canto énekes, Donizetti, Verdi, Bellini, Puccini áll neki a legjobban, na és persze az oroszok, Glinka, Prokofjev. Fodor Géza a Carlo Rizzi-féle Traviatája kapcsán örökérvényűen így nyilatkozott róla:

„Hibátlan hang és vokalitás, amely valamivel inkább elmegy ugyan a verismo irányába, mint Verdinél ideális, de az ábrázolás érzékenysége, pontossága és intenzitása megvesztegető. Netrebko a legtöbbre képes, amire ebben a rendezésben Violetta alakítója képes lehet: távol tartja a figurát az áldozatszerep önsajnálatától, a nagy orosz színészet színvonalán igazi tragédiát visz végig.”

Cecilia Bartoli
(Róma, 1966)

Diana Damrau, Dorothea Röschmann, Elina Garanca, Annette Dasch, Vesselina Kasarova, Joyce DiDonato, és még sorolhatnám. Mind a jelen nagy szopránjai, nehéz lenne közülük a legjobbat kiválasztani. Na de milyen top 10 az, amelyikből hiányzik Cecilia Bartoli? Mert ez bizony nem említi. Diana Damrauval ér véget a lista, és ezt nem hagyhatom annyiban. Bartolit nem véletlenül emlegetik korunk Callasaként.

Talán nem annyira megosztó jelenség, mint „őse”, még akkor sem, ha olykor a legpopulárisabb megnyilvánulásoktól sem riad vissza, ha saját maga menedzseléséről van szó. A barokk repertoárt diadalra vitte, jelentősen hozzájárul a Vivaldi-reneszánszhoz. Magam először Mozart Cherubinójaként hallottam a Daniel Barenboim-féle 1991-es Figaro házasságában. Aztán Rossini Sevillai borbélyának Rosinájaként berobbant. A bel cantót neki találták ki.

Fischer Adám így nyilatkozott róla: „Cecilia Bartolival húsz éve dolgoztunk együtt először, s azóta is szoros munkakapcsolatban állunk. Bartoli különleges énektechnikát és zenei világot birtokol. Forradalmárnak tartom, és titkos vágyam, hogy budapesti fellépésével az itteni zenei ízlést is felforgatja. Cecilia olyan, akár A nürnbergi mesterdalnokok Stolzingi Walterja: újat hoz, amelyen mindenki meglepődik, de végül mindenki leborul előtte.”