A Budapesti Fesztiválzenekar és a MÜPA európai országokat bemutató fesztiválján elsőként a csehek kerültek rivaldafénybe. Fischer Iván Dvořák Requiemjét (Op.89) dirigálta az elmúlt két estén. A pénteki koncert margójára: tökéletes előadás, tökéletlen élmény.

Mozart, Verdi és Brahms Requiemje, bármilyen ostobácska is a szó, remekmű. Dvořáké nem az. Az opus nem tud felnőni saját interpretációjához. Pedig a BFZ csodásan összehangolt muzsikusai Fischer Iván kedves, szeretetet és tudást sugárzó mozdulataira reagálva leszakítják az ég kárpitját. De az ég üres.

A Cseh Filharmónia Énekkara (karnagy: Petr Fiala) akkora erőket mozgósít, hogy az ember egyszerre megérti az olyan építészeti csodák rejtélyeit, mint a Stonehenge meg az egyiptomi piramisok. A köveket, most már biztos, a hang puszta erejével énekelték egymásra a korabeli brnói kórusok.

Na és akkor ott voltak a szólisták! Dvořáki deklamációjuk messze nem volt olyan látványos, mint a kórus szerepe, többnyire kontúrokat rajzoltak, amiket a kar töltött meg valódi színekkel, és közben látványosan bizonyították, mekkora munka van a teljesítményükben. Juliane Banse magasan iskolázott, viharfelhőket mozgósító szopránja (mely néha mintha megfázással küzdött volna) és Alejandro Marco-Buhrmester szigorú, vésővel faragott basszusa maradandó élmény. Jolana Fogašová mezzója korrekt, de semmi több. Peter Berger mindent megtett. Hogy mégsem hagyott akkora nyomot, mint egy Bach-Passió evangélistája, arról talán nem is fékezett habzású tenorja tehet.

Az egész Dvořák sara. Kedvenc zeneszerzőim egyike, aki mindig olyan pazarlóan élt a melódia túladagolásával, a Requiemben mintha megbánta volna addigi tékozlását. Monotematikus építkezése szó szerint monotóniához vezetett. Az egész mű mindössze négy hangból áll. Jó, ez költői túlzás. Pontosabban mi-fa-ri-mi a dvořáki pogány templom négy oszlopa. Egyfajta leitmotív (több mint százhúszszor hangzik el a műben), wagnerieskedő inkább, semmint wagneri. A műsorfüzetből tudom, hogy a mester a Szerelmes dalok című ciklusban már használta a motívot a „mikor sodor el engem is az élet folyama?”  verssorban, utalva saját elkerülhetetlen halálára.

Ez a poétikus háttérinfó sem katalizálja a katarzist. Dvořák Requiemje minden idők egyik legtökéletesebb előadásában sem lesz több, mint a műfaj hangzó képeskönyve, amiben kedvemre lapozgathatok. Egyfajta összegzés: Bach h-moll miséje, Mozart, Cherubini, Verdi gyászmiséje kipipálva, sőt pillanatokig Wagner Parsifaljában éreztem magam.

A maga módján a zenetörténet valamennyi Requiemje vallások fölötti. De ilyen messze, mint Dvořák, talán senki sem jutott. Nem ateista, hanem pogány, pontosabban valamiféle isten helyett a természetet teszi meg a legfőbb szervező elvvé. Minden hangjegyet annak szolgálatába állít, hogy megszabadítson bennünket a halálfélelemtől. Mert az ég ugyan üres, de a természet öléből nem lehet kiesni. Monotonitása a létezés stabil állandóságát sugározza.

Ennek ellenére nem ringatott nirvánába, a mi-fa-ri-mi fájdalmas panaszát csupán a lét elviselhető könnyűségévé transzformálta.