Arról ír a Guardian, hogy Harald Walser történész és zöldpárti képviselő megvádolta a zenekart és vezetését, hogy évek óta akadályozzák a filharmonikusok náci múltjának feltárását, csak a dokumentumok egy részét bocsátják a kutatók rendelkezésére, és egyáltalán: nem akarnak szembesülni a múltjukkal. Szembesítették őket.

1938. március 12-én vonult be a német hadsereg Ausztriába, vagyis éppen 75 évvel ezelőtt történt az Anschlussként elhíresült országfoglalás, Hitler birodalomépítő lázálmának első felvonása. Az esemény természetesen az élet minden területére rányomta bélyegét. Még egy olyan művészi elitalakulat sem vonhatta ki magát a hatása alól, mint a Bécsi Filharmonikusok. Sőt, mint az a legújabb kutatásokból kiderül (a kutatás eredményei a zenekar honlapján olvashatók), a világ egyik legjobb szimfonikus zenekarának múltja e tekintetben cseppet sem dicsőséges.

A Bécsi Filharmonikusok 25 százaléka már az Anschluss előtt belépett a nemzetiszocialista pártba, az NSDAP-be (már akkor, amikor az még illegalitásban működött). 1939-ban ez az arány 47 százalékra rúgott, és így is maradt egészen 1945-ig. Összehasonlításképpen: ugyanekkor a Berlini Filharmonikusoknak csupán 20 százaléka büszkélkedhetett náci pártkönyvvel.

A téma már régóta lógott a levegőben, ám most azért lángolt fel újult erővel, mert Harald Walser történész és egyúttal zöldpárti képviselő megvádolta a zenekart és vezetését, hogy évek óta akadályozzák a filharmonikusok náci múltjának feltárását, csak a dokumentumok egy részét bocsátják a kutatók rendelkezésére, és egyáltalán: nem akarnak szembesülni a múltjukkal. 

Walser kirohanására a sajtó hevesen reagált pro és kontra. Egyesek szerint Walser nyitott kapukat döngetett, mások szerint igenis eljött az ideje a tükörbe nézésnek. Mindenesetre a dolog nem maradt következmények nélkül, pillanatok alatt összeállt egy három történészből álló team, akik alaposan beleásták magukat a zenekar 1938-tól ’45-ig tartó működésének dokumentumaiba. Egész pontosan a Bécsi Operaház pincéjében kutakodtak (a filharmonikusok egyúttal az opera zenekarát is képezik), és a zenekar egykori tagjainak régi személyi aktáira bukkantak.

"Behatóan tanulmányozom az osztrák színházi- és sajtóviszonyokat, főképpen pedig a zenei szcénát” – jegyezte fel naplójába Joseph Goebbels 1938. március 17-én. „Katasztrofális a mérleg! Szinte mindenütt csak zsidók és zsidóbérencek.” Goebbels alapos feltáró munkája természetesen nem maradt következmények nélkül. 15 zenészt menesztettek faji és/vagy politikai okokból a Bécsi Filharmonikusoktól, közülük heten koncentrációs táborokban haltak meg: Armin Tyroler (oboista), Moritz Glattauer, Viktor Robitsek, Max Starkmann, Anton Weiss, Paul Fischer (hegedűsök) és Julius Stwertka koncertmester, vagyis első hegedűs.

A dokumentumok sem arra nem utalnak, hogy a zenekar többi tagja tiltakozott volna, sem arra, hogy bármiféle kísérletet tettek volna a megmentésükre. Az viszont kiderül, hogy akadtak közöttük kifejezetten lelkes, sőt fanatikus nácihívők, mint például a nagybőgős Wilhelm Jerger, aki belépett az SS-be, és akire a nácik a zenekar vezetését bízták, vagy a trombitán játszó Helmut Wobisch, szintén magas rangú SS-tiszt, aki ráadásul besúgóként is működött, jelentéseket írt a náci biztonsági szolgálatnak. Mellesleg Wobischt 1953-ban a bíróság nem minősítette náci bűnösnek, csupán „együttműködőnek”.

Wilhelm Furtwangler vezényli a Bécsi Filharmonikusokat

Így történhetett meg, hogy alkalma volt együtt dolgozni a zsidó származású amerikai karmesterrel, Leonard Bernsteinnel, aki nagyra értékelte Wobisch zenei talentumát, és előszeretettel nevezte „az én kedvenc nácimnak”.

Ma már csupán egyetlen zenész él, aki szemtanúja volt az akkori eseményeknek. Walter Barylli 1941-től volt a filharmonikusok első hegedűse. Szégyenkezve vallja be, hogy csupán azért kerülhetett a zenekarba olyan fiatalon, mert a zsidótörvények miatt annyi hely megüresedett.

A náci tisztogatást a zenekar minősége is megszenvedte. Oliver Rathkolb történész szerint ez lehetett az egyik oka annak, hogy az 1939-es első újévi koncerten (igen, a híres bécsi újévi koncerteknek náci gyökerük van) Johann Strausst játszottak, és nem Beethovent vagy Sztravinszkijt. A másik ok viszont az volt, hogy a birodalomnak hirtelen két „világ legjobb” szimfonikus zenekara lett, és Goebbels úgy érezte, valahogy el kell különíteni egymástól a berlini és a bécsi hangzást. Mi sem lehet jobb ennél, minthogy a bécsiek a keringők specialistáivá válnak. Ráadásul pedig elterelik a figyelmet a háborús hétköznapok nem éppen rózsaszín világától.

A zenekar tagjai egyébként „nélkülözhetetlen” státuszban részesültek Bécs náci helytartójától, a Hitlerjugendet megszervező Baldur von Schirachtól, azaz mentesültek a hadi szolgálat alól. Hálából 1942-ben, a zenekar fennállásának 100. évfordulóján a filharmonikusok kitüntetését, egy gyűrűt adományoztak neki. Ez a gesztus beleillett a korszak klímájába, az viszont már sokkal zavarba ejtőbb, hogy 1966-ban, miután az emberiség elleni bűntett elkövetése miatt húsz év börtönre ítélt Schirach kiszabadult, a bécsi filharmonikusok egyik tagja átadta neki a gyűrű másolatát.

Az archívumban persze ennek semmi nyoma sincsen, viszont a történészek felvették a kapcsolatot Schirach fiával, aki elismerte, hogy a gyűrű másolatát valaki átadta az apjának, azt azonban megtagadta, hogy felfedje az illető kilétét. 

Egyébként a háború után mindössze négy zenészt bocsátottak el a Bécsi Filharmonikusoktól, hatot nyugdíjba küldtek, az újévi koncertek hagyományát pedig, amely a legsötétebb történelmi korszak öröksége, megtartották, és azóta is profitálnak belőle.