A Budapesti Fesztiválzenekar Fischer Iván vezényletével és rendezésében nemzetközi sztárokkal mutatja be Mozart Figaro házasságát a Művészetek Palotájában. A szerda esti bemutatót még két előadás követi február 15-én és 17-én. Elöljáróban csak annyit, hogy szív nem marad szárazon.

Fischer Iván repertoárjában láthatóan kitüntetett szerepe van Mozartnak. Ez lehet az oka annak, hogy a 2009-es nagy sikerű előadást újfent elővette. De nem ám valami mirelitprodukcióról van szó, nem egyszerűen megmikrózta a négy évvel ezelőttit. Megreformálta nem csak a saját korábbi koncepcióját, hanem magát az operajátszást. Dirigensi pálcával a kezében elfoglalta a rendezői széket. Fischer Iván mégsem trónbitorló. Végre valaki vette a bátorságot, és felszabadította ezt az örökösen haldokló műfajt a rendezők önkényuralma alól, akik – tisztelet a kevés kivételnek – az operát egy ideje saját egójuk divatbemutatójának tekintik. Ha a zenéről egyáltalán kegyeskednek tudomást venni, az már kész főnyeremény.

Fischer a színházat nem áldozza fel a zene oltárán, hanem egyszerűen hagyja, hogy a mozarti muzsika életre keltse a próbababákat. Tulajdonképpen nem is ő rendez, hanem a zenét teszi rendező elvvé. Ettől kel életre az opera. A mozarti muzsika a szemünk láttára és a fülünk hallatára hús-vér karaktereket gyurmáz a jelmezekből, melyek az égből ereszkednek alá, hogy ki-ki egy időre valamelyiket magára öltse.

Az élet egy nagy gardróbszekrény. Pláne a társadalmi élet. Szerepek, jelmezek között válogatunk, és keressük a hozzánk leginkább passzoló személyiséget. A nők el vannak nyomva, és elegük van a férfiakból, akik mindig csak a farkuk után mennek. A gróf már unja a feleségét, Figarónak tele van a hócipője ura jogtalan jogaival, a szegény rühelli a gazdagot, senki sem az, akinek látszik. Anélkül, hogy a darab aktualizálni akarna, aktuális: márkafetisiszta korunkban éppúgy a ruha teszi az embert (na meg a kocsija), mint Mozart korában. Ami akkor és most is nagyon hiányzik, az a bizalom. Szerep és maszk, félelem és előítélet nélkül önmagunkat adni a másiknak. Fischer olvasatában a Figaro a bizalom keresésének fergeteges-szomorkás paródiája.

Színpad a színpadon, színház a színházban. Minimalista eszközökkel, jelzésszerű ruhadarabokkal operál Fischer. Szó nincs félig szcenírozott előadásról, ez inkább színpadi koncert, hiszen minden ott zajlik a kettéosztott zenekar forró ölelésében. Mindenki nyakig benne van a darabban. Mi is. Kisgyerek nézi így a bábelőadást, belefeledkezve a fantáziája által teremtett világba. Fischer – kotta nélkül – úgy tud mesélni, hogy visszaadja az elveszett gyerekkor, az önfeledtség illúzióját. Szájtátva hallgatjuk, szem és szív nem marad szárazon.

Hol egy széken félrehúzódva, mintegy a távolból irányítja az eseményeket, hol maga is részévé válik a komédiának (parókát raknak a fejére, vagy kérdeznek tőle valamit), olyan mint egy marionettbábos, ő mozgatja a szálakat. Az énekesek mozdulatait éppúgy levezényli, mint a mozarti muzsika legeldugottabb, eddig talán soha nem hallott hangjait. Végig mondja a szöveget, hát igen, Mozart a kisujjában van. Elég megmozdítania, máris látható-hallható következménye van a színpadon. Ha nem mozdítja, annak is. A Fesztiválzenekar melegen és érzékenyen muzsikál, olyan korhű empátiával, hogy a historizmus - akkor és ott – valami perverz úri huncutságnak tűnik. (Miközben még itt duruzsol a fülemben a múltkori feledhetetlen Mozart-koncert a Felvilágosodás zenekarával, Simon Rattle irányításával).

Általában a legjobb operaprodukcióknak is megvannak a gyenge pontjai. Főleg az énekesek között. Ám a bennem élő Rita Vitrol ezúttal kényszernyugdíjazza magát. A szólisták nem csak vokálisan, de színészileg is brillíroztak. Roman Trekel (Almaviva gróf) érdes, szálkás baritonjában volt valami erotomán aszketizmus. A benne dúló, feloldhatatlan ellentmondásoktól hajtva, idegrohamokkal küszködve, hitelesen végigdühöngte az előadást. Tökéletes ellenpontja volt Miah Persson intelligens, finom, megbántott grófnője, aki nem merült el az önsajnálat kalóriadús mocsarában, és nem változott hisztérikus boszorkánnyá sem. Vokálisan és szerepformálásban is mindvégig hihetetlen tartással viselte a megpróbáltatásokat. Nem véletlen, hogy a Dove sono i bei momenti ária után szűnni nem akaró tapsot kapott.

Susannát valószínűleg Mozart is Laura Tatulescunak teremtette. Susannissima, a szerep felsősfoka, merénylet a férfi ellen. Hangja és alakítása mindannyiunkból dühöngő grófot csinál, aki – látszólag engedve a kor szellemének - lemond az első éjszaka jogtalan jogáról, de aztán örjöngő szatírként vissza akar mászni az ablakon.

Hanno Müller-Brachmann Figarója végre nem egy csökkent értelmű hőzöngő, amivé a rendezők általában degradálják, hanem okos, minden helyzetben talpraesett, sármos „gazfickó”, akiről persze kiderül, hogy a társadalmi ranglétrán eredetileg magasabbra pozícionálta az élet.

És akkor ott van Rachel Frenkel fiús, már-már nemtelen Cherubinója, ez a pofátlan pubi, ez a "zseb-Adonisz”, hogy Nádasdy Ádám zseniális fordítását is hadd dicsérjem. Szóval Cherubino, aki minden szoknya alá bebújna, végül maga is szoknyát húz. Milyen is lenne nővé válni? Mozart eljátszik ezzel a kérdéssel.

A 73 éves Robert LIoyd és a 68 éves Ann Murray (micsoda nagy név mindkettő) sem haknizik, ahogy a levetett operasztárok teszik olykor. Énekelnek és játszanak, és ami a hangjukból megmaradt, az tökéletesen kompatibilis a karakterükkel.

Rodolphe Briand Basiliója, Matteo Peirone Antoniója és Norma Nahoun Barberinája mindegyik aprócska szerep, de olyan fogaskerék, amely ha meghibásodik, az egész masina leáll. És nem hagyhatom említetlenül az A la carte Társulat és a Színház- és Filmművészeti Egyetem ötödéves zenész színész osztályának tagjait sem, akik olyan jól énekeltek, mint amilyen jól, manírok és túlzások nélkül alakították a grófi udvar szellemes és népes seregét.

Amikor a ruhatárban leadtam a kabátomat, nem sejtettem, hogy még erre a megviselt ruhadarabra is más szemmel nézek majd, mire visszakapom. Hát még önmagamra.