Kétségtelenül vannak kellemesebb, könnyebben emészthető zenék Schönberg dodekafóniájánál. Nem az a hátvakargatós, érzékzsibbasztó hangulatzene, amit az ember minden este altatónak használ. Mégis: Schönberg nem egyenlő a tizenkétfokú rendszerrel. Schönberg későromantika és atonalitás, hagyomány és forradalom, bravúros teoretikus rendszer és – különösen kései műveiben – felkavaró létélmény.

1874. szeptember 13-án, 139 évvel ezelőtt született Arnold Schönberg, Samuel és Pauline Schönberg legidősebb fia, zeneileg teljesen képzetlen családban. Egyik biográfusa zenei Kaspar Hausernek nevezi Schönberget, aki nemcsak családjában volt kakukkfióka, de a zeneszerzők között is, hiszen nem részesült semmiféle intézményes zenei képzésben.

Nyolcévesen kapott egy hegedűt, és egy Mozart-életrajz hatására mindjárt komponálni is kezdett. A reáliskolai évek alatt autodidakta módon megtanult csellózni. Amikor azonban édesapja meghalt, hirtelen felnőtté kellett válnia. Hogy családját pénzhez juttassa, 16 évesen abbahagyta az iskolát, és állást vállalt egy bankhivatalban. Nagyjából úgy érezhette magát, mint a nálánál kilenc évvel fiatalabb Kafka a prágai biztosítótársaságnál, ahol 14 éven át gürizett.

Kafkát és Schönberget nemcsak a hivatalnoklét kapcsolja össze, de a zsidósághoz, és egyáltalán a hagyományhoz fűződő viszonyuk is. „Egyetlen közvetlen út vezet vissza a múltba, a hagyományhoz” – írta Schönberg – „mindent újra kell kezdenünk, mintha mindaz, ami előttünk történt, elhibázott lenne. Ahelyett, hogy egy korábbi anyag kidolgozási technikáinak tökéletesítésén fáradoznánk, meg kell próbálnunk visszatalálni a dolgok lényegéhez.”

Mindkét alkotót csak élete második felében kezdi érdekelni zsidó identitása, az a szellemi hagyomány, amelyben őseik még otthonosan mozogtak, ők maguk azonban inkább egzotikumként tekintettek rá, és nemigen érezték sajátjuknak. Maga Schönberg 1898-ban Mathilde von Zemlinskyvel kötött házassága miatt protestáns hitre tért. 1920-tól azonban egyre erősebben foglalkoztatta zsidósága. Élete utolsó harminc évében kifejezetten sok bibliai témájú művet komponált a Mózes és Árontól a Modern zsoltárokig.

Zenei megnyilvánulásait a kortársak többsége megbotránkozva fogadta. „Hazájában már csak úgy kezelik: der Fall Schönberg (a Schönberg-eset), mintha csak a pszihopatológiába utalnák.” – írta róla Molnár Antal a Nyugat 1912-es novemberi számában. Zenei provokátornak számított, egy berlini kritikus 1911-ben egyenesen veszélyes szélhámosnak titulálta, aki pusztító hadjáratba kezdett a zene ellen.

Schönberg élete mindenesetre jóval szerencsésebben alakult, mint Kafkáé. Csak öt évet kellett lehúznia a bankban, az ugyanis 1895-ben csődbe jutott, és bezárt. Schönberg mintha börtönből szabadult volna. Családja tiltakozása ellenére sem volt hajlandó másik tisztes állás után nézni. A Polyphonia Zenekar tagja lett, melynek dirigense a konzervatóriumban frissen végzett Alexander von Zemlinsky volt.

Az a Zemlinsky, aki néhány évvel később fülig belehabarodik Alma Schindlerbe, aki viszont alig egy év után elhagyja őt egy másik zeneszerzőért, akit úgy hívnak, Gustav Mahler.

Zemlinsky volt Schönberg egyetlen tanára, bár viszonyuk inkább baráti volt, mintsem mester-tanítvány hierarchia. Az oktatás eszmecserékből, zeneelméleti kérdések megvitatásából állt. A baráti kapcsolat pedig hamarosan rokonivá vált, amikor Schönberg feleségül vette Zemlinsky húgát.

Schönberg 1921 júniusában izgatottan mesélte egy tanítványának, hogy kitalált valamit, ami alapvetően megváltoztathatja az európai zenét. Akkor fogott hozzá opus 25-ös zongoraszvitjének komponálásához, amely első dodekafon művének tekinthető. Ettől kezdve művei az új elmélet elvei alapján születtek, és csak ritkán fordult vissza a tonalitáshoz.

Kocsis Zoltán meséli az alábbi videóinterjúban, hogy Ligeti György egyszer azt mondta, ha valaha utcát neveznek el róla, az álljon a táblán: Ligeti György tévút. Hogy Schönberg kísérlete haladás volt-e vagy inkább rombolás, tévút-e vagy csak nehezen járható ösvény? Kocsis szerint mindenképp az utóbbi. Megéri végigküzdeni magunkat rajta, mert az ösvény végén csodás kilátás vár ránk: Schönberg után máshogy hallgatjuk az előző háromszáz év zeneművészetét.