Ha nevet kellene adnom annak, amit a BFZ élén Fischer Iván három egymást követő estén Anneke Boeke, Lesták Bedő Eszter, Eredics Salamon, majd Radu Lupu közreműködésével létrehozott, a 3D-s mozi analógiájára, a programot alkotó zeneszerzők után 3B-s élménynek nevezném el. Johann Sebastian Bach IV. (G-dúr) brandenburgi versenye (BWV 1049), Ludwig van Beethoven I. (C-dúr) zongoraversenye (Op. 15) és Johannes Brahms IV. (e-moll) szimfóniája (Op. 98) hangzott el kivételesen ihletett előadásban.

A nép még keresi a helyét, amikor a karmester, a furulyista és a BFZ egyik nagybőgőse megjelenik a színpadon. Fischer lehuppan a csembalóhoz, Eredics Sámuel átmegy csillagszemű juhászba, a nagybőgős basszuskodik, és az embernek rögtön táncházas hangulata kerekedik. Szeretem Fischernek ezeket a - valószínűleg gondosan megtervezett - rögtönzéseit. Nem csak a hangszereket, a publikumot is hangolni kell.

A IV. brandenburgi verseny középpontjában három szólóhangszer, a két blockflöte és a barokk hegedű áll, amelyeket csembaló, harmónium, és pár (két hegedű, brácsa, cselló) vonós kísér. Pánikolok: ez a BFZ-n belül önállósodott maroknyi historikus partizán Fischerrel a harmóniumnál cincogni sem tud majd a Müpa hatalmas hangárjának színpadán.

Aztán megszólalnak. Mint amikor a teniszpályákat téliesítik, a két zseniális blockflőtista hangokból puha pufi sátrat fúj körénk. Ez valami akusztikai csoda lehet, mert historikus zenekar vérzett már el ezen a színpadon. A holland Anneke Boekét, egyébként számos hazai historikus megmozdulás vendégét (Soproni Régi Zenei Napok, Kaposfeszt), ki kell emelnem. Nemcsak azért, mert delejes tánccal egész testével mélyről hozza felszínre a hangot. Hanem mert a barokk hegedű mellett, különösen a lassú tételben, ő válik az előadás középpontjává. Az első és harmadik tételben a két fúvós gömbölyű hangokkal biliárdozik puha filcen, Lesták Bedő Eszter kezében a vonó dákó: virtuóz glisszandókkal nyesi a hanggolyóbisokat a lyukakba.

Dráma, melankólia, hősiesség, megdicsőülés, öröm. Vérszegény szavak mindannak tolmácsolására, ami a három mű között rokoni szálakat penget.

Beethoven C-dúr zongoraversenye mintha azokat a bachi golyóbisokat játszaná tovább, csak most falról visszapattanó tömör gumilabdákat ütöget. A hangzás sűrű, puha, áttetsző, tömény és légies egyszerre. Ábrándoznak a hegedűk, hogy egyszer még hősök lesznek, de a ritmus már maga alá is gyűri a dallamot, mintha csak egy Beethoven szimfónia kezdetét hallanánk. Ha először lenne benne részem, megdöbbennék, amikor meghallom a zongorát. Mit keres itt?

Az 1798-as bemutatón maga Beethoven ült a billentyűknél. Most Radu Lupu, a szigorú Mikulás civilben. A rezzenéstelen arc mögött derű és humor bujkál. Játéka szikár, visszafogott, fortepianós. Nagyvonalúan feldobott futamok, szeszélyes dinamikai nekiiramodások, száncsengős-csilingelős billentés.

Szokolov ellentéte ő, nem hogy nem veri szét a hangszert, alig ér hozzá. Fischerrel olyannyira együtt vannak, mintha Beethoven egyenesen az ő barátságuk történetét mesélné el. Fischer az olykor kitörni készülő hősi Beethovenben a mozarti melegséget hangsúlyozza, a világban való otthonlét keserédes örömét.

Radu Lupu játéka a rögtönzés erejével hat, különösen a kadenciát szórja fel úgy, mintha ott találta volna ki. A szólóhangszerek nagy hangsúlyt kapnak, oboa, klarinét, fuvola mind mond valamit a zongorának, az válaszol, majd a tuttiban a kérdésből válaszok, a válaszokból kérdések lesznek. Valahányszor beledörmögnek a fagottok, mint elkésett lépcsőházi filozófusok, nevetnem kell. Van egy bizarr pillanat, valahol az első tétel középrészénél, amikor a zongora egyedül marad a vadászkürttel. Arra sosem találnék szavakat.

A második tétel búbánatos melankóliája a brandenburgi második tételének szomorúságát idézi másik dimenzióban. A harmadik tétel sziporkázó humora chaplini gegparádé. Van egy rész, amikor a zongorán a jobb kéz kérdez, a bal válaszol, hajmeresztő ritmika, az életöröm és optimizmus a Müpában mindannyiunkat maga alá temet.

Radu Lupu ráadásként elropogtat nekünk egy - ha jól idézem fel - Schubert Impromtut (Op.90 No. 1) olyan aszketikus hangon, mintha imafüzért morzsolgatna. A szombati ráadás Brahms Intermezzo (Op. 117 No.1) volt, most az Op. 118 No. 2 Intermezzót idézzük egy régi felvételről.

Brahms IV. szimfóniájában megnyílik a harmadik dimenzió. Mindaz a mély szomorúság és parttalan öröm, amelyben Bachnál és Beethovennél is volt részünk. Fischerékben az a nagyszerű, hogy Bachot bachul, Beethovent beethovenül, Brahmsot brahmsul játszanak. Mintha három különböző együttes lenne, ugyanazon a hőfokon, de mindig más technikával.

A IV. szimfónia első kilenc üteménél torokszorítóbb zenét alig ismerek. Az ember egzisztenciális szorongását festő motívum minden tételben visszatér, de egyre oldottabb formában, míg a negyedikben diadalittasan le nem győzzük. Lám, észre sem vettük, és hőst csinált belőlünk Fischer Iván.