Radu Lupu több évtizede nem ad interjút. Azt sem engedi, hogy fotó készüljön róla a színpadon. Nem beszél a közönségéhez. Bejön, játszik, aztán távozik, nagyjából nyolcvanszor egy évben. Azon kevesek közé tartozik, akik úgy tudnak interpretálni egy darabot, mintha ők maguk írták volna, mi több: mintha ott alkotnák meg a színpadon.  

Már az legendás, ahogy a színpadra lép: egyetlen mosoly nélkül, szerzetesi komolysággal kurtán meghajol, majd lehuppan székébe, amely nem zongoraszék, hanem egy háttámlás alkalmatosság (Glenn Gould sem szerette a zongoraszékeket), amelyben egyenes derékkal, hátra dőlve ül, és úgy fog neki a játéknak, mintha jegyzőkönyvet készülne írni. És még egy hasonlóság Goulddal: Lupu is hangos mormogással, dünnyögéssel kíséri saját játékát.

Hogy Radu Lupu miért nem áll kötélnek egyetlen újságírónak sem, csak találgathatjuk, hiszen nem áll módunkban megkérdezni tőle. Talán csak túlságosan introvertált ember, netán úgy véli, minden, amit a világról elmondhat, benne van a zongorajátékában. Könnyen lehet, hogy idegen tőle a művészet eladhatóságáért folytatott médiacirkusz, amint erre Schiff András utalt egy svájci lapnak (Tages Anzeiger) adott interjújában:

„Nem vagyok emberkerülő, időnként adok interjúkat – mindenesetre sokkal gyakrabban, mint barátom, Radu Lupu, aki sosem tesz ilyet. A média manapság óriási szerepet játszik a kulturális- és művészeti életben. Gyakran tapasztaljuk, hogy a PR-ügynökségek ízléstelen kampányokkal próbálják eladni a fiatal művészeket. Ebben a világban nekem nincs helyem, saját akaratomból vonulok ki belőle”.

Radu Lupu itt Mozartot játszik Végh Sándorral és a Bécsi Filharmonikusokkal.

Radu Lupu játékát szerencsére már többször élvezhette a magyar közönség, ezúttal három egymást követő estén a Művészetek Palotájában, április 18-án, 19-én és 20-án lehet részünk legendás pianissimóiban és öntörvényű, egyeseket kifejezetten bosszantó rubatóiban. A Fischer Iván vezette Fesztiválzenekarral ezúttal Beethoven 1. zongoraversenyét (C-dúr, op. 15) szólaltatja majd meg a Művészetek Palotájában. A műsorban elhangzik még J. S. Bach 4. Brandenburgi versenye (BWV 1049) és Brahms 4. szimfóniája (op. 98).

Ezúton is felhívom a tisztelt publikum figyelmét arra, hogy kényszeres köhögésükkel nemcsak koncertlátogató társaikat zavarják, de magukat a művészeket is. Olyannyira, hogy a verbális kommunikációt kerülő Radu Lupu néhány héttel ezelőtt egy freiburgi koncerten kénytelen volt megszakítani hallgatását, és ami sokkal rosszabb, a játékát egy notórius köhögő miatt, és beszólt neki, mint anno kollégája Alfred Brendel: Vagy köhögnek, vagy játszom. Talán túlzott reakciónak tűnhet egyesek szemében, de akik ismerik Lupu pianóit, melyek a csend határait feszegetik, megértik, hogy adott esetben minden köhintés a zenei élvezetet károsítja.


Radu Lupu 1945. november 30-án született Romániában. Hatévesen kötelezte el magát a zongorának, 12 évesen már koncertezett, méghozzá saját szerzeményeit adta elő. Bukarestben, majd Moszkvában tanult, aztán egyre-másra nyerte a nemzetközi zongoraversenyeket. (Van Cliburn, 1966; Enescu 1967; Leeds 1969).

A világ valamennyi jelentős zenekarával játszott együtt, többek között a Berlini Filharmonikusokkal, akikkel 1978-ban a Salzburgi Ünnepi Játékokon debütált Herbert von Karajan vezényletével, a Riccardo Muti által dirigált Bécsi Filharmonikusokkal, az Amszterdami Concertgebouw-val, valamennyi londoni és amerikai nagy zenekarral. Első Egyesült Államokbeli körútján 1972-ben a Clevelandi Zenekart Daniel Barenboim, a Chicagói Szimfonikus Zenekart Carlo Maria Giulini vezényelte.

Radu Lupu elsősorban Beethoven, Brahms, Mozart és Schubert műveinek interpretációival vált világhírűvé. Lemezen hallgathatjuk vele Beethoven összes zongoraversenyét (Zubin Mehtával és az Izraeli Szimfonikusokkal), Mozart több versenyművét, Grieg és Schumann zongorakoncertjeit, Brahms első zongoraversenyét, valamint Beethoven, Brahms, Schumann és Schubert számos más művét. Készített felvételt Murray Perahiával, Barbara Hendricks-szel, Szymon Goldberggel és Daniel Barenboimmal.

A Schubert A-dúr (D 664) és B-dúr (D 960) szonátáját rögzítő lemezéért 1995-ben Grammy-díjat kapott. Ugyanebben az évben Schumann- lemeze (Kinderszenen, Klreisleriana, Humoresque) Edison-díjas lett.

Fischer Iván nemcsak a Budapesti Fesztiválzenekar, de a Bécsi Filharmonikusok élén is többször zenélt már együtt Radu Lupuval, bizonyítva, hogy tökéletesen értik egymás nyelvét.