Tamino, Papageno és a három dáma (Fotók: Zeneakadémia /Fejér Gábor)

Nemrég egy jelenet erejéig bepillanthattam a Zeneakadémián bemutatásra kerülő Varázsfuvola próbájába, és már készítettem is elő a vitriolt. Nem elég, hogy a rendező a figurákat új személyiséggel ruházta föl, a számok sorrendjét összekeverte, ráadásul magyarul éneklik a darabot, csöpp zenekarral. Ez akkor is gáz, gondoltam, ha a szöveget a zseniális nyelvzsonglőr, Varró Dani szedte újra rímbe. Aztán elmentem a bemutatóra, és könnyesre röhögtem magam. Nincs felemelőbb annál, mint amikor megszabadítanak az előítéleteimtől. Márpedig vasárnap ez történt.

Mozart operái iránt olyan mély érzelmeket táplálok, mintha valamennyi édes családtagom volna. De ha jobban belegondolok, a Varázsfuvolára mindig a távoli rokon szerepét osztottam. Zavart a sok szöveg, hogy soha nem lehet benne jóllakni a zenével. Amikor a lányomnak kiskorában elkezdtem magyarázni, miről szól, belezavarodtam. És ezen a zavaron máig sem lettem úrrá.

Már azt se értettem soha, miért tukmálják a Varázsfuvolát állandóan a gyerekekre. Most is tele a Zeneakadémia kisterme, pardon, immár Solti György terme gyerekekkel, de csak mi, felnőttek kacagunk. Mert ennek az újratöltött verziónak fokozottan felnőtt humora van. Mit tud kezdeni egy kisgyerek azzal a drámával, hogy az Éj királynőjének és Sarastrónak egykor viszonya volt? Hogy mindkettő totál idegbeteg, hisztérikus, mindkettő manipulál, mint a legrosszabb mérgező szülő, akik egymás életére törnek? Ráadásul Sarastro zsarnok, és egy kicsit pedofil is, Pamináért csorgatja a nyálát. Persze ismerős toposz ez is az operairodalomból, a Serva padronából, A sevillai borbélyból vagy épp a Don Pasqualéból. Papageno minden megnyilvánulásában azt hajtogatja, mint Fellini Amarcordjában a megzakkant nagytata a fa tetején: "Nőt akarok!" Szegény gyerekek.

Papageno nőt akar (Gaál Csaba)

A rendező ahelyett, hogy újabb kétségbeesett kísérletet tett volna arra, hogy Schikaneder zavaros vásári librettóját Mozart árnyalatokban gazdag zenéjével összeragassza, egyszerűen újraírta az operát. Abból a kiüresedett „humanista limonádéból” (Fodor Géza), amivé az interpretációk amortizálták a Varázsfuvolát az elmúlt 80 évben, Almási-Tóth András  élő, kortárs, pszichológiailag adekvát darabot faragott.

Nagy művekkel kapcsolatban hajlamosak vagyunk belemerevedni a tiszteletbe, pedig nem több ez fanatikus bálványimádásnál. Almási-Tóth magasról tesz a bálványokra, a pátoszt, mint valami galambszart, lesikálja Mozart ércnél maradandóbb emlékművéről. Mozart zenéjéből felszabadul az irónia, és birtokba veszi a színpadot.

Bár alapból berzenkedem az operák magyar nyelvű előadásaitól, ezt az érzést most felfüggesztem. Mi szól mellette? Hogy színházként jobban működik. Már majdnem olyan, mintha egy Pintér Béla-darabot látnék. Persze a majdnemen van a hangsúly.

Cser Krisztián, Varga Viktória, Hajnóczy Júlia

Varró Dani szellemes szövegei viszont gondosan elhelyezett robbanófejek, azt a kevés kis pátoszt is felrobbantják, amit esetleg nem sikerült lesikálni. A képária így kezdődik: „Elképesztően szép e kép, / kép nem fogott meg még eképp!”

Vagy ott vannak Papageno belépőjének Pazar sziporkái: „Egy háló kéne lányt fogni, / mit nőkre tudnék rádobni. / És mert a lány mind százszorszép, / belőlük jól bespájzolnék. / Ott ülnének kis rácsukban, / mit rájuk persze rácsuktam,/ sok tátott csőrű asszonyka, /de cukrot, azt csak egy kapna. / S ha megcsókolna, istenkém, / én azt a lányt el is venném! / Bebújtatnám az ágyamba, / és úgy ölelném, hogy csak na.”

Az énekelt szövegnek cirka 80 százaléka érthető számomra, humora valószínűleg felirat formájában is jól működne. Mert hiába, a magyar nyelv lejtése, ritmusa, hangzóvilága, bármennyire metrumérzékeny a ferdítés, mégis valamennyire a mozarti zene ellen dolgozik.

Márpedig a zene meglepően jól szól a félig színpad alá kényszerített zenekari árokból. Ha nem hallom, el se hiszem. Az Academia Hungarica Kamarazenekar alkalmi társulás, többnyire a karmester, Alpaslan Ertüngealp barátaiból áll. A Zeneakadémián tanult karmester az alig több mint egy tucat zenésszel olyan hiteles hangzást tud teremteni, amellyel valószínűleg a Karajanon és / vagy Gardineren szocializálódott operabarátok is képesek lennének megbékélni.

Tamino (Brickner Szabolcs)

Mindebből persze semmi nem lenne igaz az énekesek bravúros teljesítménye nélkül. Mit se számít, hogy szinte mindnek van gyenge vokális pillanata. Itt a hibák is az irónia malmára hajtják a vizet, elmossák a határt amatőrizmus és profizmus között.

Varga Viktória éj királynőjében ott lüktet Donna Anna és Donna Elvira is. Gyűlöli a sötétséget, szenved, hisztizik, bosszút áll. Az ő alakjában vélem felismerni leginkább a darab Pintér Béla-i ihletettségét.

Cser Krisztián Sarastrója időnként jól lesmárolja az éj királynőjét. Basszusa remeg, megküzd a legmélyebb hangokért, de mondom, itt a pillanatnyi vokális egyenetlenség is a jellemábrázolás részévé válik.

Brickner Szabolcs Taminója izgága, nyers hőstenor elképesztően erőteljes, magabiztos hanggal, tisztességes színészi vénával. Paminája, Hajnóczy Júlia, hangilag szépen leköveti a szerelembe esés fázisait.

Pamina és Tamino

A darab főszereplője Gaál Csaba Papagenója. Kimagasló színészi képesség birtokában ő mozog a legotthonosabban a színpadon. Bugyogó humorforrás. Bármit tesz, mond, annak nevetés a vége. Miközben felhangdús, dióbarna baritonjával megszorítja a szívünk. Ha Mozart beleírta magát a darabba, akkor benne ráismerhetünk.

Hogy a díszlet tulajdonképpen a Zeneakadémiát mintázza, hogy egyszerre az Éj királynőjének és Sarastrónak is az otthona, hogy a lényeg az orgona sípjai előtt zajlik, remek ötlet. Csak a zene képes kiegyenlíteni a bennünk dúló ellentmondásokat.

Az egyetlen elvarratlan szálnak a Varázsfuvola nőképét érzem. Tamino teremti meg Pamináját, Papageno Papagenáját, Sarastro az Éj királynőjét. Kissé hímsoviniszta, ahogy a szöveg is ezt igazolja Papageno és Pamina kettősében: „A férfi érzőszívű, tiszta, / ha lángra képes gyúlni ő. / S a nőnek őt imádni tiszte, / kiért a férfi vágya hő".