Washington DC, hideg januári reggel, 7 óra 51 perc. Egy férfi áll a metrómegálló bejáratánál, kezében hegedű, lábainál nyitott hegedűtok. A forgóajtó megállás nélkül pörög, özönlenek a munkába igyekvő emberek. A férfi majd’ háromnegyed órán keresztül Bachot játszik, ennyi idő alatt nagyjából ezer ember fordul meg itt a reggeli csúcsforgalomban. Az utcazenész mérlege 43 perc múlva: 32 dollár 17 cent, öt-hat ember, aki megtorpan egy-egy percre, hogy a játékát hallgassa, és egyetlen az ezerből, aki felismerte.

Két nappal korábban ugyanez a férfi a Bostoni Színházban játszott teltház előtt 3,5 millió dollárt érő hegedűjén. A nézők átlagosan 100 dollárt fizettek az élményért. A hegedűst, mint arra néhányan már biztos rájöttek, Joshua Bellnek hívják, a kísérletre pedig 2008-ban került sor a Washington Post szervezésében. A hegedűsztár mellesleg ma este lép fel a Müpában.

A Joshua Bell-performance az amerikai napilap által végzett szociológiai felmérés egyik etapja volt. A kísérlet az észlelés, ízlés, értékítélet kérdéskörét próbálta körbejárni. A koncepció az volt, hogy szokatlan időpontban és merőben hétköznapi környezetben valami olyasmit kínáltak az embereknek, ami a maga helyén és idején a közvélemény szerint megfellebbezhetetlenül értékes. A kérdés, amelyre a Washington Post újságírói választ akartak kapni: észrevesszük-e a szépséget magunk körül? Megállunk-e, hogy gyönyörködjünk benne? Felfedezzük-e a tehetséget egy váratlan szituációban?

A klasszikus zene élvezete manapság költséges szenvedély. Konzervzenéhez ugyan akár ingyen is hozzájuthatunk az internet segítségével, de aki egyszer is hallott élőben világklasszisokat játszani vagy énekelni, az a saját testén-lelkén tapasztalta a különbséget mirelit és Michelin-csillagos élmény között.

Itt van mindjárt a napokban zajló Tavaszi Fesztivál, amelynek programja nem szűkölködik világsztárokban (Minkowski, Petibon, Abbado, Radu Lupu vagy április 4-én maga Joshusa Bell). Ahhoz, hogy legalább egy évben egyszer jó pár előadáson feltöltekezzen a zenére fogékony ember, igen mélyen bele kell nyúlnia a pénztárcájába. A jobb helyekért 16-22 ezer forintot is elkérnek, és ha azt is belekalkuláljuk, hogy az ember szívesen osztozna szeretteivel a katarzisban, akár a családi nyaralás árát is eltapsolhatja a fesztivál bő két hete alatt.

A magyar átlagfizetéseket tekintetbe véve ezt nem sokan engedhetik meg maguknak, sokszor éppen azok nem, akik a leginkább értékelnék. A hozzá nem értés és a sznobizmus gyakran átüt a magyar közönségen: a cukorkás papírt zörgető, köhögő rohamokkal küszködő, mobiltelefont kikapcsolni felejtő, trécselő vagy épp szunyókáló koncertlátogatók nemigen tudnak különbséget tenni előadás és előadás között. Ha sokat fizettek a jegyért, sokat is tapsolnak, nehogy úgy kelljen érezniük, rossz vásárt csináltak.

De mi van akkor, ha nem kapunk semmiféle támpontot ahhoz, hogy egy teljesítmény minőségét megítéljük? Ha a világ egyik legjobb hegedűse a metrómegállóban áll és Bachot játszik, miközben mi éppen a munkahelyünkre igyekszünk, vagy a gyereket cipeljük az óvodába?

Bell taxival tette meg a rövid utat a közeli hoteltől a metróállomásig, mégpedig azért, hogy a több millió dollár értékű Stradivariját óvja, amelyen egykor a legendás Fritz Kreisler (1875-1962) játszott. Bell Bach közismert és igen nehéz d-moll chaconne-jával kezdte az utcazenélést. A mozgólépcsőhöz igyekvő emberek többsége rá se bagózott, le se lassított, csak ment tovább, süketen a zenére vagy rettentően elmerülve gondolataiban.

A titkos kamerával készített felvételekből kiderült, hogy az első három percben senki sem vett róla tudomást. Ekkor valaki, anélkül, hogy megállt volna, néhány pénzérmét dobott a Stradivari tokjába. Egészen pontosan 1070 ember hallotta azon a reggelen Joshua Bellt hegedülni, húszan értékelték pénzzel a teljesítményét, és mindössze hatan álltak meg, hogy néhány percig élvezzék a játékát. Senki nem tapsolt, senki nem gratulált.

A legnagyobb érdeklődést egy három év körüli kisfiú mutatta, aki anyja noszogatása ellenére folyton megállt, és visszafordult, hogy lássa a hegedűst, míg végül az anya határozottan maga után rángatta. A jelenet több gyerek esetében megismétlődött, egyetlen szülő sem volt hajlandó megállni néhány pillanatra, hogy kielégítse gyermeke kíváncsiságát. Így vesznek el vagy éppen így születnek a jövő hegedűvirtuózai?

43 perc alatt 32 dollár, talán ennyiből is meglehetne élni, mondta Bell a kísérlet után. Ügynökökre mindenesetre nem kellene költenie. A performance mindenképpen tanulságos volt számára, segített abban, hogy reálisabban lássa a művész helyét a társadalomban, és felismerje kivételezettségét. „Azok, akik jegyet váltanak a koncertemre, már eleve értékesnek tartják a munkámat. Nem kell azon törnöm magam, hogy elismerjenek, hiszen önmagában az nagy elismerés, hogy hallani akarják a játékomat.” A munkába siető tömegnek viszont egyáltalán nem tűnt fel, hogy a bejáratnál álldogáló zenész az egyik legnehezebb Bach-művet játssza virtuózan a világ egyik legdrágább hegedűjén. 

Részlet a kísérletből.