Nem volt szép hangja. Érte számtalan ilyen kritika. De azt soha senki nem kérdőjelezte meg, hogy Tito Gobbi (1913-1984) az operaszínpadon az elsők között teremtett pszichológiailag hiteles, reális karaktereket. A hangját úgy kezelte, mint festő a színeket. Bármilyen árnyalatot képes volt kikeverni. Ő volt az első és egyben utolsó koloratúr bariton. Száz éve született.

Valamennyi szerepére úgy készült, mintha ő énekelné először a világon. Így aztán minden alakításával történelmet írt, mindegyik mérföldkőnek számít az operajátszás történetében.

Don Giovannijával valóságos cunamit kavart a Salzburgi Ünnepi Játékokon 1950-ben, amikor a nagy Furtwängler kérte fel a szerep tolmácsolására. Se előtte, se utána nem találkozunk a figura ilyen rafináltan erőszakos megformálásával. Nem macsó, hanem nyers erotomán akarnok, akinek nem csak a gyengébbik nem nem tud ellenállni.

Gobbi csábító ereje ma is hat, hiába a lemezfelvételek megkopott hangfüggönye. Az Otello Jagójának vagy a Tosca Scarpiájának intrikus hangja még most is szokatlanul realistának hat, messze kiemelkedik a korszak hasonló teljesítményei közül. Annyira egyéni, hogy épeszű énekes ma meg sem próbálja utánozni. Gobbi a legnagyobb sztárnak számító Maria Callas partnereként is olyan erővel hatott a színpadon, hogy képes volt az előadás központi alakjává válni.

A legritkább csillagképek egyike, amikor Maria Callas, a tenorkirály Giuseppe di Stefano és Gobbi együtt játszottak a színpadon. Főleg amikor a dirigensek Szép Ernője, Tullio Serafin állt a karmesteri pulpituson, akinek „előadásai csodálatos ívben hajlottak az első hangtól az utolsóig”, ahogy azt a bariton önéletírásában elmeséli.

Ilyen például Verdi Rigolettója. Az 1955-ös EMI mono felvétel, amit olyan csodásan restauráltak, hogy egy audiofil igényeit is kielégítené. Fodor Géza fogalmazta meg a legigényesebben, miben áll Gobbi nagysága:

„Bizonyos  alaphangok megragadásától  kezdve  a  legfinomabb  hangváltásokig   olyan   fokon  gondolja  végig  és  formálja  meg  Rigoletto  drámáját  a  hangszínek szintjén, hogy ez önálló fejezet a szerep interpretációtörténetében és általában  az  operaéneklés  történetében.  Nincs olyan hangja és hangváltása, amely ne volna motivált és tökéletesen kifejező. Az, hogy külön hangja van Rigoletto, a bohóc, és Rigoletto, az ember számára, magától értetődik - de ahogy az utolsó felvonásban a - bosszú, büntetés? - emberi szenvedélyéből minduntalan kicsap az elembertelenedett  bohóc éles hangja: ez a művészi rálátás, a  mindent-átlátás,  a  kegyetlenül komplex ábrázolás nagy pillanata.”