figaro

Fotók: Csibi Szilvia

Ramón Vargas ritkán énekel Wagnert, mert nem érzi magát Mike Tysonnak, ugyanakkor az operaénekeseket a hang atlétáinak tartja, akiket a karmester gyakran saját riválisának tart. A mexikói származású világhírű bel canto tenor idén ünnepelte bemutatkozásának 30. évfordulóját. Az operasztárok, már ha egyáltalán eljutnak idáig manapság, fejben ilyenkor már a visszavonulási stratégiájukat dolgozzák ki. Sok hullócsillagot látott karrierje során, ma viszont szerinte futószalagon gyártják az énekeseket, akiket katalógusból válogatnak a rendezők. Vargas nem vált az operabiznisz áldozatává, úgy érzi, hogy hangja nem jogosítja fel semmire. Ramón Vargas november 28-án lép fel a Müpában. Bécsi lakásán beszélgettünk vele.

Ott állok Bécs egyik csinos utcájában, metszően hideg őszi szélben, és a kapucsengőre felragasztott Vargas névvel szemezek. Úgy érzem magam, mintha legalábbis meghallgatásra jöttem volna. Ramón Vargas számomra Manrico a Trubadúrból, a herceg a Rigolettóból, Rodolfo a Bohéméletből és Nemorino a Szerelmi bájitalból. 

Gondosan nyírt szakáll, finom öltöny, élénk, meleg tekintet, határozott kézfogás. Nem is olyan alacsony, mint gondoltam, némi túlsúlyát pedig elegáns tartással hordozza. A lakás kellemes, de nem intimen belakott tér. Amennyit látok belőle, inkább amolyan rezidencia.

„Keveset vagyok itthon” – tudom meg hamarosan – „próbával és fellépéssel együtt napi nyolc órát töltök az operában. Azt a kevés időt, ami a fellépések között marad, igyekszem a családommal tölteni, de azt sem feltétlenül a lakásban”.

Mint egy végszóra, megjelenik Amalia, a bájos feleség, majd a fiúk is előkerülnek, Fernando és Rodrigo, egy tizenhét és egy tíz éves kamasz.

Ramón éppen ennyi idős volt, mint most a kisebbik fia, amikor Mexikóvárosban beválasztották a Guadalupe bazilika fiúkórusába. Professzionális muzsikus nem lévén a családban, nem volt több köze a zenéhez, mint bármelyik mexikóinak. A mexikóiak számára az éneklés az érzelmek kinyilvánításának természetes része, talán éppen ezért, a rendkívüli hang azonnal kitűnik.

„Attól kezdve, hogy a bazilika karnagya eljött az iskolánkba és kiválasztott, rendkívül izgalmas időszak következett az életemben. Olyan volt, mint egy internátus, reggel kezdtünk, és este hatig tanultunk zenetörténetet, hangszeres játékot és éneket. Mindent úgy szívtam magamba, mint valami szivacs. A templom tele volt zarándokokkal, félhomállyal, gyertyákkal, különleges illatokkal és titkokkal. Én csak énekeltem, és az önkívületig boldog voltam. Nemrég, a debütálásom 30. évfordulóján tartott koncert után odajött hozzám egykori barátom és kórustársam, és azt mondta, te Ramón, itt valami tévedés történt. Valójában nem 1982-ben debütáltál, hanem 10 évesen, ott a Guadalupéban, amikor Palestrina Marcell pápa miséjének szólóját énekelted”.

Elvesztettem, nincs többé hangom

A mutálás után hobbyból még dalolgat, de valójában szociológusi pályára készül. Már az egyetemre is beiratkozik, amikor összefut a volt kórusvezetővel, aki neki szegezi a kérdést, mi van a hangjával.

„Mondtam neki, hogy elvesztettem, nincs többé hangom. Ugyan, csóválta a fejét, a hang nem egy vírusos betegség, ami egyszer csak úgy elmúlik. Vedd komolyan, fiam! Neked ezzel feladatod van.” Vargas megfogadta az intelmet, beiratkozott a Cardenal Miranda zenei és művészeti intézetbe és egy év intenzív gyakorlás után tanárai, Antonio Lopez és Ricardo Sanchez bíztatására elhatározta, hogy mégsem szociológus, hanem inkább operaénekes lesz.

„Az operával korábban nem találkoztam, szinte kizárólag egyházi vagy mexikói zenét énekeltem. Miután meghallgattam Caruso hangját lemezen, leesett, hogy a bel canto opera a legszebb muzsika, amit zeneszerzők valaha papírra vetettek. Caruso a modern énektechnika megteremtője. Rajta keresztül képet alkothatunk arról is, hogyan énekeltek az igazán nagy klasszikusok. A zeneszerzők annak idején az énekesek hangjára és vokális képességeire írták a zenét. Mi valamennyien Caruso köpenyegéből bújtunk ki. Száz év múltán is megrendítő és modern az ő interpretációja. Gigli hozzá képest már klisékkel dolgozott”.

És mi a helyzet az opera aranykorának nevezett ’50-es, ’60-as évekkel? Giuseppe Di Stefanoval, Mario Del Monacoval vagy a régiek közül nagy kedvencemmel, Carlo Bergonzival?

Wagner és Mike Tyson

„A korai Di Stefano még valóban Caruso örököse, a karrierje elején fantasztikusan, aztán már csak rutinból énekelt. Mario del Monaco mindent erőből, hatásvadász módon akart megoldani. Részben az ő felelősségük, hogy az olyan, egyébként árnyalt szerepekből, mint Manrico (Trubadúr) vagy a Mantuai herceg (Rigoletto) egysíkú figurákat kreáltak. De jó, hogy említi Carlo Bergonzit, aki számomra szintén nagyon fontos példakép. Ő tisztelte a zenét, nem arra használta, hogy magát fényezze vele, gondosan és alázatosan építette fel a szerepeit”.

Akárcsak Ramón Vargas, aki soha nem engedett a menedzserek unszolásának, hogy olyan szerepbe bújjon, amiben esetleg erőltetnie kellene a hangját. Vargas az énekest bokszolóhoz hasonlítja, az operaszerepekről pedig azt mondja, súlycsoport szerint katalogizálni lehetne őket.

„Wagnert inkább hallgatni szeretem, mint énekelni. Talán egyszer megpróbálkozom a Lohengrinnel, de hát nem vagyok egy Mike Tyson 100 kilónyi izomzattal. Maradok inkább a bel canto középsúlynál, itt nagyobb az esélyem a győzelemre” – mondja nevetve.

Egyébként is sokat nevet a beszélgetés alatt, miközben egész lényéből árad valami komolyság, az elmélyült emberekre jellemző finom melankólia.

„Nagyon fontos, hogy tudd, milyen szerepek valók neked. Ez is az önismeret része. Egy jó sportoló ismeri a saját határait. Márpedig mi a hang atlétái vagyunk, sokat kell edzenünk, egészségesen kell élnünk, fegyelmezni kell a testünket, ha hosszú távon eredményeket akarunk elérni”.

Sok hullócsillagot láttam 30 év alatt

Figyelem ezt a kedves embert már egy jó félórája. Ramón Vargas, akinek már a világ valamennyi operaházában állva tapsoltak és bravóztak; aki 1992-ben a New Yorki Metropolitanban Luciano Pavarotti helyett énekelte Edgardo szerepét a Lammermoori Luciában, és sikert sikerre halmozva azóta is a legnagyobb figurákat alakítja, mégis szerényen nyilatkozik, és odaadó figyelmet szentel az újságírónak. 

„Azt hiszem, ez is önismeret kérdése. Ha egy napon elveszteném a hangomat, akkor is ugyanaz az ember lennék. A hangom révén bizonyos privilégiumokra tettem szert, de ez nem jogosít fel semmire. Az éneklés felelősség, kihívás, és óriási kitartást igénylő munka. Olyan, mint egy érzékeny növény, amit gondosan és hozzáértően lehet csak nyesegetni, öntözni, ápolni, abban a reményben, hogy egyszer talán gyümölcsöt hoz. A siker? A siker 50% képesség, 30% lehetőség és 20 % szerencse. Manapság a média futószalagon gyártja a sztárokat. Meg sem hallgatják az énekeseket, csak fellapozzák a portrékat, és megmondják, kihez milyen szerep passzol. Ennek Tosca-arca van, ez jó lesz Scarpiának, és így tovább. Sok hullócsillagot láttam az elmúlt harminc év során. De az ember választhat másik utat. Egy kicsit rögösebbet.”

Ehhez hozzátartozik, hogy Vargasnak nincsenek rutinmegoldásai. Minden szerepet az alapjaitól épít fel, mintha őelőtte még soha senki nem énekelte volna. Mindent elolvas az adott figuráról, a szöveget gondosan megtanulja, és csak az utolsó stádiumban hallgatja meg egy-egy nagy előddel, felvételről. Az utánzásnak az árnyéka sem kísértette meg soha.

Egymagam 90 zenésszel szemben

Egyébként Vargas szent meggyőződése, hogy az opera modern műfaj, nem múzeumi darab, ahogy azt sokan vélik. Nem feltétlenül a történeten keresztül hat, ami olykor tagadhatatlanul keszekusza, a zene teszi nélkülözhetetlenné. Ma már olyan mértékben az intellektusra gyúrunk, hogy az érzelmi intelligenciánk egyszerűen elsorvad. Az opera az érzelmek tárháza. Hallgatása jobb emberré tesz.

„A zeneszerzők közül Verdi áll hozzám a legközelebb. Az ő figurái annyira élők, összetett és bonyolult személyiségek, mint mi magunk. Nála legtöbbször még a szöveg és a sztori is hihető. Ezért aztán olyan rendezőkkel szeretek együtt dolgozni, akiknek van koncepciójuk és nem csak illusztrálni akarják hatásvadász módon a darabot. A legfontosabb, hogy szeressék a zenét. De ez meglehetősen ritka”.

De mond ő még cifrábbakat is. Hogy vannak szuper karmesterek, akik nem szeretik az énekeseket, úgy kezelik őket, mint ellenséget, mintha a riválisaik volnának. A dirigensek többsége, tisztelet a kivételnek, a bel canto operát szimfonikus, tisztán instrumentális műnek képzeli, amelyben az énekhang csak egy hangszer a sok között.

„Ebben az esetben nagyon nehéz dolgom van, ott állok egymagamban 90 zenésszel szemben. Képzelheti. Mondom, bokszolók vagyunk, atléták. Az éneklés küzdősport.”

Ramón a hetedik

A szülei már meghaltak. Sokszor látták-hallgatták őt színpadon. Böködték egymást, nézd, a mi fiúnk! Kilencen vannak testvérek, Ramón a hetedik. Egyedül belőle lett művész, a többiek mérnökök, ügyvédek, újságírók, értelmiségiek. Van közöttük egy pap is. Egy pap sosem hiányozhat egy mexikói családból, teszi hozzá nevetve. Kérdem, vallásos-e?

Tisztelem az emberek vallásos érzéseit, én magam nem tartozom semmilyen felekezethez. Nem tudom elfogadni, hogy a cselekedeteinket valamiféle túlvilági jutalmazás reménye vagy a büntetéstől való félelem irányítsa. Úgy gondolom, nem kell hinnem semmiben és senkiben ahhoz, hogy mindig jóra törekedjek.

Kövesd a Figarót a Facebookon!