Dvořák Requiemje után vasárnap este a mester zenekari műveivel folytatódott a koncertsorozat az Európai Hidak Fesztiválján a Müpában. Az idén harminc éves BFZ, élén Fischer Ivánnal a cseh szerző érzelmi kalandparkján biztosító kötél nélkül vezette végig hallgatóságát.

Fischer Iván nem rendet teremteni áll a pulpituson, hanem emlékeztetni. Minden mozdulatával ezt üzeni: a próbán az egészet szépen kidolgoztunk, megbeszéltük, hadd halljam, hogy volt? Fischer olyan, mint az ógörög színházban a színészek közül kivált rendező. Ő az első hallgató. Gesztusai inspirálják muzsikusait, akik nem csak rá, egymásra is extra módon figyelnek. A kamarazenélés intim klímájából teremtődik meg az az eredeti, árnyalatokból gondosan kikevert nagyzenekari hangzás, amely a Budapesti Fesztiválzenekar márkavédjegye.

A Szláv táncok közül a No. 2. és a No. 1. amolyan bemelegítés az estéhez. Jó, hogy a sorrendet Fischer megfordította. A második tánc (mazurka) finom melankóliája először melodrámába modulál, majd játékos-csilingelős szánkázás után visszatalál az egzisztenciális szomorúság alaphangjához. A búbánatból óriási adrenalin löket katapultálja a publikumot. Az első tánc megnevettet. A fuvola, oboa és fagott hármasa a mókás dallam katalizátora, amely bődületes tűzijátékba torkollik.

Ennek a vitális, értágító tételnek a végén esik le, hogy Dvořák zenéjét terápiás jelleggel, orvosi rendelvényre kellene hallgattatni a magyarokkal, talán segítene a kollektív önmegismerés bonyolult folyamatában. Különösen a fiatalokkal, akik feltűnően kisebbségben vannak a közönség soraiban.

Garrick Ohlsson

A g-moll zongoraversennyel (Op.33) mostohán bántak eddig. A hozzáértők szerint a zongora nem elég hangsúlyos a darabban ahhoz, hogy valódi versenyműről beszélhessünk. De hát pont ez a szép benne. A hangszert Garrick Ohlsson amerikai pianista szólaltatja meg. A két méteres falstaffi óriás alatt felnyög a zongoraszék, miközben virsliujjai könnyed piruettekbe kezdenek a billentyűkön. A második, andante sostenuto tétel újrateremti a természetet, amely melankólia és humor finoman adagolt keveréke, megfejelve egy magyaros, majd egy keleties (törökös?) dallammal. Ohlsson elegánsan játszik, a magas hangokat balettos kecsességgel csilingelteti, amit aztán a szilajabb ritmusokkal úgy ellenpontoz, hogy nem él vissza az ellentétben rejlő hatásvadász lehetőségekkel.

A második rész alaphangulatát Fischerék a b-moll legenda (Op. 59. No. 10.) gyöngéd megszólaltatásával vezetik be, amely tökéletesen előkészíti a 8., G-dúr szimfónia (Op. 88) pasztorális világát. A szimfónia legközelebbi rokona Beethoven hatodikja. A csellók és fuvola párbeszédéből megszülető édes-bús hangulatot a rezek életigenlő, optimista ragyogása tolja a plafonig. A BFZ kürtjei, trombitái és harsonái egyébként rendkívüli módon kiragyognak a zenekari szövetből.

Az adagióban,  a scherzóban, majd a tüzijátékos fináléban Fischer az érzelmek olyan széles skáláját mozgósítja, aminek létezésével eddig nem voltunk tisztában. Szókratészi hangulatba ringatta a közönségét, amelynek minden tagja átélhette: „a zenében nevelt ember a szépet dicséri és örömmel a lelkébe fogadja, s belőle táplálkozva maga is széppé és jóvá válik”.