Edita Gruberova egy korábbi előadásban

Nagy várakozás előzte meg Edita Gruberova entrée-ját Donizetti Boleyn Anna című operájában. A koloratúrszopránok királynője tegnap este lépett fel a Müpában. Nem bírtuk végighallgatni egy ekkora hang halálát.

A harminchárom éves Donizettinek a Boleyn Anna az egyik első igazán átütő sikere. Kezdi megtalálni a hangját, bár még előszeretettel vonultatja fel Rossini kelléktárát a nyitánytól a cavatinák szerkesztésmódján át a dallamformálásig.

Igazán ütőset a vígoperák terepén alkotott, a Szerelmi bájitalnál, Az ezred lányánál vagy a Don Pasqualénál szórakoztatóbbat máig nem írtak. Színvonalas előadásban, pláne fantáziadús rendezésben minden hangja és pillanata hiteles és érvényes lehet.

Ami tegnap este a Müpában koncertszerű előadásban megszólalt, annak érvényessége számomra erőteljesen megkérdőjelezhető. Az egész valójában Edita Gruberováról szól, akinek vitathatatlan érdemei vannak a Donizetti-művek újraélesztésében.

Nemrég a koloratúrszopránok királynőjeként harangoztam be az előadás címszereplőjét, és reménykedtem, hogy nem lesz akkora csalódás, mint nem is olyan rég Ramón Vargas koncertje. Hogy nem akkora volt, az végül nem Gruberovának köszönhető.

Gruberova királynő, persze, hogy az. És tényleg dráma zajlik a színpadon. Csak azt nem Donizetti írta. Nem Boleyn Anna indult a kínpadra, hanem az énekesnő. Hangjának egykori impozáns, színgazdag freskója ma felállványozott, málló vakolat. Már nem lehet renoválni.

Hogy lehet az, hogy nem hallja? − kérdezem magamban a művésznőtől. Magasságai az elmúlás sikolyát idézik, nem Boleyn Anna, hanem az individum elmúlástól való félelmét. Már nincs elég levegő, hiába a technika, a hang kihagy, sipít, erőlködik, csuklik, vergődik, kurtít, visít, nyávog, de csak kúszik fölfelé, rendíthetetlenül.

Hát nem a szép hang a bel canto lényege?

Hallgasd csak, kisfiam − válaszolja Gruberova képzeletemben −  ezt az óriási ovációt. A közönség akar engem, miért okoznék nekik csalódást?

És tényleg, a publikum fejhangon visít, mint annak idején a tinilányok a Beatles-koncerteken.

Igaza van, meghajtom a fejem, aztán az első felvonás végén szépen felállok, és elsomfordálok. Azt a luxust többet nem engedem meg magamnak, hogy egy nagy hang haldoklásában gyönyörködjek. Ez számomra momentán etikai kérdés. Három autó húz ki előttem a Müpa mélygarázsából. Mi vagyunk kisebbségben. Meghalt a királynő, éljen a királynő!

Hogy az első felvonás végéig egyáltalán kibírtam, még csak nem is a Kassai Filharmonikusoknak köszönhető. Pedig Andrij Jurkevics karmester állítólag anyanyelvi szinten beszéli a bel canto, azon belül Donizetti nyelvét, mesterei között tudhatja a specialistának számító Alberto Zeddát. Opera helyett operettre vette a figurát. A nyitány bazári csinnadrattájából egyértelműen kiderült, hogy ebben az előadásban nem a minuciózusan kimunkált zenei gondolatok tűzijátékában fogunk gyönyörködni.

A vonósok mintha azt gyakorolták volna, hogyan lehet a vonót hangszerük húrjain eltörni. Ha a vonót nem is, a dallamíveket sikerült derékba törniük. Zenei koncepció, gondolat híján a karmester mindössze arra ügyelt, hogy a zenekart a lehető legtöbbször pianóban tartsa, hogy azok az énekesek is érvényesülhessenek, akik hangerő dolgában amúgy alulmaradnának.

Jozef Bencik fizimiskája még el is menne VIII. Henriknek, de lelombozó látvány, ahogy pipiskedve próbál magából még több hangot kipréselni. Aztán olykor feladja, mint az úszó, és saját hangjába fullad. Ha nem abba, akkor a zenekari tuttiba.

Lord Percyről, pontosabban az őt alakító vietnami származású Philippe Dóról még biztosan fogunk hallani. Intelligens, finom, még kupálódó lírai tenor, komoly érzelmi tartalékokkal, aki egyre több és egyre magabiztosabb magas C-t fog kivágni a jövőben. Hajrá!

Az egyik legélőbb hang és pláne figura Regina Richter erőteljes, tudatosan építkező, okos mezzója.  Jane Seymourja hiteles, már amennyire az lehet ebben a dramaturgiailag és pszichológiailag amúgy gyenge lábakon álló operában, amelynek gyermeteg szerelemfelfogása csak akkor vehető komolyan, ha profi előadásban tálalják. Bár lehet, hogy már akkor sem. Cser Krisztián nemes Lord Rochefort-ja szintén messze kimagaslik az előadás second hand jellegéből, akár csak Schöck Atala érzéki, forró, vibráló Smetonja.

Aztán volt egy második felvonás, amire már nem voltam kiváncsi. Sic transit opera mundi.