„Richard Wagner misztikus művének 1841-es, párizsi „ősváltozatát” ebben a formában még soha, senki nem láthatta és hallhatta. Lenyűgöző látvány, friss látásmód és világsztárok”. Ezzel a marketing dumával etetett meg az Operaház, persze, hogy lelkesen és mérhetetlen várakozással ültem be az előadásra. A várakozás nagyságával azonban csak a csalódás mértéke vetekedhet.

A rendezés önmaga paródiája

Letargiám elsősorban a rendezésnek szól. Pontosabban a rendezés hiányának, a rendezetlenségnek. Hogy Szikora János mit gondol a darabról, annál csak az beszédesebb, hogy mit nem gondol róla. Pedig azt ígérte, az ő olvasatában a mű „férfi és nő egymásra találásának apoteózisa”.

Azt se bántam volna, ha ez az ásító közhely valamiképpen megjelenik a színpadon. De az apoteózis látványosan lekéste a Hollandi premierjét. Nem tudom, honnan kellett volna érkeznie. Talán elütötte egy hókotró vagy az ügyelő nem ismerte fel, és nem engedte be. Most már mindegy.

Ami helyette a színpadon megjelenik, az többnyire önmaga paródiája. Donald (a későbbi változatban Danald) hajóját pars pro toto három valódi hajókötél kelti életre, a kulisszák mögött szinte érezzük a szkúner tömegét. A matrózok ide-oda tángálódnak, a kikötés esetlen koreográfiája egyre inkább általános iskolai kötélhúzásba megy át.

A színpadi történések a továbbiakban vérszegényen kullognak a zeneiek után. Erre mondaná Fodor Géza, hogy „a lehető leghagyományosabb, általános operajátszás, amely szót sem érdemel, s beállítottság kérdése, hogy valakit zavar-e vagy sem”. Engem történetesen zavar, mert akkor már inkább egy jó koncertszerű előadás mellett tenném le a voksom.

A zene sok mindent ígér, balladai homályt, kvázi Grimm-mesét, fantasyt, varázslatot, amit a rendezés primitív realizmusa lépten-nyomon lerombol. Amikor a wagneri zene oldottan bohóckodik, lásd például fonókórus, a színpad akkor is csak szánalmas kliséket produkál.

Palerdi András Donald szerepében

I love cat

Donald házában Senta szövőgép mellett, Penelopé távoli leszármazottjaként, látszólag apját várja, valójában azonban a falon függő legendás, „sápadt hajós” eredetijét szeretné magához ölelni, akiről gyerekkora óta annyit hallott.

A fonólányok kezüknél-lábuknál összekötve szalagokkal (szimbólum, értjük!), az  imádott-várt férfi fotóját hordják pólójukra vasalva. Amikor megfordulnak, az I love felirat olvasható a hátukon, s hogy éppen kit szeretnek, az egyéni beállítódás kérdése. Nem volt időm elolvasni mindet, többnyire férfinevekre emlékszem, meg egy I love cat feliratra. A közönség nem dőlt a kacagástól, mosoly se rebbent, pedig nyilván ez volt a poén helye.

Ki a darab valódi hőse?

Georg (a későbbi változatban Erik) hivatásos vadász és hősszerelmes. Röhejes, ahogy megjelenik oldalán két jobb létre szenderült fácánnal. A rendező úr talán attól félt, hogy attribútumai nélkül BKV-ellenőrnek nézzük? Amúgy szenvedélyes figura, reális, valódi érzelmeket és életet kínál Sentának, a lány azonban képtelen felébredni az álomvilágból, amibe végérvényesen bebábozódott.

Talán ezt a szálat kellett volna a rendezésnek tovább pergetnie. És akkor ki lehetett volna hozni belőle egy jó kis pszichodrámát arról, vajon a nő miért választ halála árán is inkább fantomférfit a hús-vér hím helyett. Mert a Hollandi nem valódi ember, sokkal inkább Senta, illetve környezete és kora projekciója. A darab hőse nem az elátkozott hajós, hanem Senta, a valódi szerelemre és érzésekre képtelen nő, kudarcával, tragédiájával.

Lukács Gyöngyi Senta szerepében

Az előadás mélypontja

A kórusokat Szikora hol elsüllyeszti, hol a mélyből felemeli, valahogy az az érzésem, csak azért, hogy ne hagyja parlagon heverni a színházi gépezetet. Mivel az ősváltozatot látjuk, egy felvonás az egész opera, három képben. A harmadik kép elején a „vasfüggöny” csak derék magasságig emelkedik fel, hogy hangsúlyozza a matrózok táncát, akik fényekkel fehérre suvickolt gumicsizmában próbálnak a zene ritmusára dobogni. Ez hol sikerül, hol nem. A kevésbé jó ritmusérzékű kórustagok a hátsó sorokban igyekeznek legalább a tánc látszatát fenntartani.

Ez, kérem, az előadás mélypontja. Ég az arcom, és úgy érzem, csúnyán csőbe húztak, totál hülyének néznek. Ez lenne a lenyűgöző látvány és a friss látásmód? Nem inkább az „ezeknek jó lesz” cinikus hozzáállása? Na, az se jobb, amikor a Hollandi hajójának fantomlegénysége emelkedik a színre. Elfuserált Disney-figurákra hajaznak, zombiléptekkel tűnnek el a színpad hátsó fertályában. Mi jöhet még?

A színpadi látvány része az immár kötelező filmes elem. Vérszegény. A Till Géza-féle operakalauz már 1973-as kiadásában ezt írja: „Színpadtechnikai szempontból gondos mérlegelést igényel az I. felvonásban a két hajó, főleg a Hollandi hajójának megjelenítése. Ma már nyilvánvalóan minden rendező lemond valamiféle naturalista megoldásról, ami a nézőben inkább komikus, mint megdöbbentő hatást válthatna ki. Ebben az esetben vetítés mozdíthatja elő a meggyőző, de amellett a jelenet titokzatosságát is figyelembe vevő megoldást.” Hiába a vetítés, se döbbenet, se titokzatosság. Semmi, ami átlépné az ingerküszöböt, fölfelé.

A vetítés nem minden

A zenei interpretáció sem kárpótolt mindenért

Ha valamiért mégis megérte egy végtében végigülni a két és fél órás előadást az operaház kényelmetlen, recsegő-ropogó székein, az Wagner zenéje. Azt nem állítom, hogy a zenei interpretáció kárpótolt a rendezés hiányosságaiért. De az nem kérdés, hogy a produkció minősége csak a zenei tartományban mérhető.

A hangzáskép leginkább azokat az ’50-es évek második felében készült stúdiófelvételeket idézte föl bennem, melyek képesek a sztereo illúzióját kelteni. Még az LP-k ropogását is hűen idézte a székek recsegése.

A zenekari hangzás ennyiben a rendezést igazolta, avítt, régies, idejétmúlt, múzeumszerű. Ralf Weikert ugyan végig kézben tartotta a zenekart, de lélektani finomságokat, árnyalatokat, finom rezdüléseket csak pillanatokra sikerült kicsiholnia belőle.

Herr Weikert a sajtóanyagban azt nyilatkozta, a legnagyobb kihívás az lesz a budapesti bemutatóban, hogy a zenekar rézfúvós szólamait jelentősen halkabbra kell venni, mivel az ősváltozat még régi típusú rézfúvós hangszerekre íródott, amely a mai, modern hangszereken túl hangosan szólna. Hát, ami a rezeket illeti, így is odapörköltek rendesen.

A címszerepben Thomas Gazheli

A marketing világsztárokat is ígért. Kaptunk. A címszerepet alakító hősbariton Thomas Gazheli, komorságában és fantomszerűségében távoli rokona Bartók Kékszakállújának, tulajdonképpen korrektül megoldotta a feladatát. Néha kicsit túlzásba vitte az orrhangokat, de ez a kis „nátha” még akár passzolt is a misztikus alakhoz.

Lukács Gyöngyi biztos kiváló operaénekes, de Sentája sajnos nem az én Sentám. Túlfeszített, görcsös, szétvibrátózott rikácsolása inadekvát szerepformáláshoz vezetett, ami talán annak tudható be, hogy pályája során először énekelt Wagner operát. Azt is erőből, izomból, testből oldotta meg, a lélek, a spiritusz elveszett a süvítésében.

Palerdi András Donaldja a karakter buffo jellegét domborította ki, az apai érzéseket száműzte, lányát a Hollandi kincseiért cserébe az ördögre is rátukmálta volna. Mary szerepében a buffát Kovács Annamária Karafiáth Orsolya-paródiaként is értelmezhető verzióban adta elő. Csodálkoznék, ha ez tudatos lett volna.

Fekete Attila Georg szerepében

A legvalóságosabb és leghitelesebb figura Fekete Attila Georgja. Neki elhittem mindent, az első hangtól az utolsóig. Tiszta, szép magas tenorja szenvedett, könyörgött, gyötrődött és még kezet is emelt arra, akinek egy egész élhető életet kínált.

A közönség illedelmesen tombolt, a szomszédom becsületesen fujjolt, amikor a rendező is megjelent a színpadon, közben hatalmas, celofánba csomagolt csokrokat vágtak az emeletről Lukács Gyöngyihez, aki könnyebb sérüléssel megúszta. Ja, kérem, veszélyes üzem az operaéneklés.