figaro

A Magyar Állami Operaház első karmestere szerint az opera nem luxus, sokkal inkább létszükséglet, és bár pacifistának tartja magát, mégis sokszor kénytelen ordítozni. Képes-e egy zenekar karmester nélkül játszani? Hogyan szúrta magát homlokon Solti György? Mit tegyen a tériszonyos karmester a pulpituson? Interjú Kovács Jánossal.

A Müpa évadnyitó koncertjén Kocsis Zoltán helyett ugrott be. Kinek az interpretációjában hallottuk Debussyt és Bartók Kékszakállúját? Kocsis Zoltánét rekonstruálta vagy ilyen rövid idő alatt át lehet hangolni a zenekart Kovács Jánosra?

Azért nem Kocsisét, mert nem voltam a próbáján. Azt se mondhatom, hogy ismerem az ízlését, mert ő az interpretációival állandóan meglepi az embert. Sohasem valakinek a nyomában jár, mindig primer előadásokat hoz létre. Olyan elképesztő hallással és agyberendezéssel rendelkezik, hogy keze alatt mindenfajta zene mintha először szólalna meg. Nekem meg kell tanulnom a darabokat, és önkéntelenül is hatnak rám a nagy elődök. De van kialakult muzikalitásom, ha felszabadultan tudok kommunikálni a muzsikusokkal, előbb-utóbb valami megszületik. Az NFZ ezeket a darabokat többször játszotta. Próbáltak Kocsissal, Antal Mátyás kollégámmal, a keddi koncert előtti napon volt velük egy négy órás próbám. Nem kellett a hangokkal bíbelődni, hiszen a zenekar tudta a darabot. Zoli betegsége miatt meg voltak szeppenve, nagyon segítőkészen és koncentráltan játszottak.

Az ön értelmezésében úgy tűnt, ahogy Judit fokozatosan az előadás főhősévé válik. Ez belemagyarázás?

Rengetegszer dirigáltam a Kékszakállút, de soha nem értelmeztem, nem boncolgattam az eszmei mondanivalóját. Számomra a Kékszakállú a ki nem mondott gondolatok tárháza. Vannak róla impresszióim, de abban nem hiszek, hogy racionalizálható koncepció tudná irányítani az embert zenélés közben. Általában a kiváló zenék olyat fejeznek ki, amit nem tudunk szavakba önteni. Ha szuper a zenekar és a karmester nem nagyon akadékoskodik, akkor a darab több szinten megszólal. Bartók zenéjében az ember a megfogalmazhatatlant is csak sejti. Ezért nem szeretem, amikor a rendezők megpróbálják interpretálni a darabot, ami az esetek többségében úgyis visszarúg. Én eddig legjobban Kovalik rendezésében éreztem magam.

Pálca és karmesteri pulpitus nélkül vezényelt. Van ennek jelentősége?

Reszketeg a kezem, gondot okoz a pálcahasználat. A zenekari árokban mindig pálcával vezényelek, ott nagyon fontos, hogy egzakt jeleket adjon az ember, mert össze kell tartani a zenekari árkot a színpaddal. Nagyon jó zenekarnál koncerten nincs rá szükség. Ha a szükséges mozdulatokat megteszem, akkor a muzsikus a fülére hagyatkozhat, és még egy nagy zenekarnál is létrejöhet egyfajta kamarazenei együttműködés. A pulpitust meg azért hanyagolom, mert tériszonyos vagyok, nekem az már túl magas. Egyébként jobban hallom a zenekart, ha velük egy szinten vagyok.

Mi a karmester valódi szerepe? Egy jó zenekar akár karmester nélkül is el tudja játszani a művet?

Kibővített kamarazenekarok mesésen játszanak Beethoven szimfóniákat, Schubertet. A Liszt Ferenc Zenekar számtalanszor adott elő barokk zenét karmester nélkül. A karmester feladata egy kiváló együttesnél a művészeti tanácsadó szerepére korlátozódik, vagy inkább szublimálódik. Eljátsszuk neked a darabot, te csak mondd meg, hogy szeretnéd. És akkor úgy játsszák. Ahogy a kedves vendég óhajtja. (nevet)

Mégse azt mondjuk, hogy ilyen vagy olyan zenekar, hanem hogy Karajan, Furtwängler, Serafin vagy éppen Kocsis előadása.

Operaárokban valóban nem megy karmester nélkül, de rögtön hozzáteszem, van egy híres sztori, a Covent Gardenben dirigálta Solti a Figaró házasságát. Valahol a felénél a pálcával homlokon szúrta magát, el kellett hagynia a terepet. Az előadás zökkenőmentesen ment tovább. Ilyenkor nagyon fontos a jó akusztika. Nálunk a Figarót nem lehetne magára hagyni, mert az énekes nem hallja a zenekart. Szóval a karmesternek nem az a feladata, hogy ő legyen a császár. A zenekarok többsége persze arra szokott jól reagálni, ha a dirigens határozottan megmondja a tutit. Meg se próbálják kontrollálni, pedig lehet, hogy valami nagy baromságot mond az illető. Én a kommunikáció híve vagyok, nagyon jó a kapcsolatom a muzsikusokkal. Elmondják a véleményüket, akár kritikát is gyakorolnak, és ebből rengeteget profitálok. Szerintem a karmester valójában koordinátor. Akkor szuperál jól, ha ezen túl a darab közelébe tudja vinni a muzsikust. A Bécsi vagy a Berlini Filharmonikusok valószínűleg az esetek többségében jobban tudják a darabot, mint maga a karmester.

Mennyit számít a személyiség kisugárzása? Azt mondják, amikor annak idején Furtwängler megjelent az ajtóban, a zenekar már attól jobban játszott.

Ebben abszolút hiszek. Erre is van egy sztorim. Karajan élete végén Bruckner IX. szimfóniáját vezényelte. Olyan fájdalmai voltak, hogy alig tudta mozgatni a kezét. A mozdulatai nem voltak informatívak, arra egy hétköznapi zenekar nem tudta volna eljátszani a darabot. Karajan lényéből viszont a mű jól megragadható, de nem megfogalmazható szelleme áradt.

Ön sosem kiabál a zenészekkel?

A végletekig pacifista vagyok. Itteni munkám során mégis nagyon sokszor kell kiabálnom. Azért dühöngök, mert lehetetlen körülmények között élő, alulfizetett művészekből álló zenekart próbálok rávenni arra, hogy a darabra figyeljenek.

Van remény a változásra?

Most lesz végre fizetésemelés. Talán elkezdődhet a normális munka.

Miért alakult ez így?

Az operát az elmúlt két évtizedben folyamatosan lezüllesztették, függetlenül attól, hogy éppen milyen kormány volt hatalmon. Még mindig téves képzet él róla a fenntartók agyában. Azt gondolják, ez valami úri huncutság, arisztokrata szórakoztató műfaj. Azt hiszik, ha az opera drága és veszteséges, akkor az a gazdagoknak szól, de ez nem így van. A 19-20. században nélkülözhetetlen művek sora született, amelyeket mindenkinek úgy kellene ismerni, mint az Egri csillagokat vagy a Hamletet. Egy opera megszólaltatása sokba kerül, a jegybevétel a töredékét sem fedezi a költségeknek. Rudolf Bing azt írja a Metropolitanről írt könyvében: „Aki azt hiszi, hogy a jegybevételekből csak töredékében is kompenzálni lehet, amibe ez a műfaj kerül, az nem ért a szakmához.” A Magyar Állami Operaháznak az volna a küldetése, hogy a legszélesebb tömegeket megszólítsa. A kultúra közös ügy, a társadalmi különbségeken felülemelkedve egy ország mentális állapotának a lenyomata. Az opera nem luxus, akkor már inkább létszükséglet.

A fiatalok megszólíthatók ma például egy Bohémélettel vagy Pillangókisasszonnyal? Nem mondják rá, hogy giccs?

A legnehezebb feladat hitelesen előadni egy operát. De ez izgalmas, megtalálni a megfelelő formát színpadon, zenei interpretációban. Puccini jó példa. Azért nem ragad bele a giccs hínárjába, mert soha nem öncélú. Tévedhetetlen színpadi érzékkel és hihetetlen zenei rafinériával alkotta meg a darabjait, melyek ma is élnek és képesek hatni. Nem a sznobéria tartja életben, hanem a zenei hitelesség. Mindig felnő egy generáció, akit megérintenek a klasszikus operák, legyen az Verdi, Puccini vagy Wagner.

Kellenek ehhez sztárénekesek?

A sztárok magányos figurák, hamar elhasználják őket. Én személyiség- és társulathívő vagyok. A kettő szorosan összefügg. Olyan állandó tagságra van szükség, amely abból él, hogy ezt a szakmát választotta. A színház cserében garantálja a társulat megélhetését és működését. Ne felejtsük el, az operaéneklés a legtöbb stresszel járó szakma. Egy mű magas színvonalú előadása személyiséget kíván. A társulat az a működési forma, ahol a személyiség ki tud teljesedni. A tehetség kibomlik, ha van rá elég idő és lehetőség. Szoktam idézni Zsámbéki Gábort, akit színházi nagymogulnak tartok: „Aki nem tudja, hogy színházat társulat nélkül nem lehet csinálni, az alapfokon nem ért a szakmához”.

Kovács János a Rigolettót próbálja Kertesi Ingriddel és Balczó Péterrel

Fotó: Mudra László [origo]