Fotók: Művészetek Palotája

A kemény maggal szinte alig rendelkező, 1992 óta gyakorlatilag alkalmi társulásokra verbuválódott Britten Sinfonia kamarazenekar szombat este holdkóros utazásra vitte a Müpa maroknyi közönségét. Ám Britten zenéje, a nemzetközileg elismert fájintos tenor, Mark Padmore, vagy a multifunkcionális hegedűs, Pekka Kuusisto, nem is beszélve Stephen Bell kürtművészről, úgy tűnik, itthon nem érdekel sokmindenkit. Akik nem voltak ott, most megtudhatják, miről maradtak le.

Amikor a húsztagú vonószenekar felállt a színpadon (csak a csellisták és a nagybőgősök ültek), és Mark Padmore átható tekintetével végigpásztázott az ásító széksorokon, szégyelltem cirka háromszáznyi magunkat. Ha én lennék ő, ekkora zenei talentummal megáldva, ekkora hírnévvel a hátam mögött, vajon mit gondolnék azzal szembesülve, mennyien NEM kíváncsiak rám Bartók, Kodály (és hadd ne soroljam, még kicsoda) országában? Bezzeg, ha a Bach-Passiók evangélistájaként, a Don Giovanni Don Ottaviójaként vagy Schubert-dalok interpretátoraként jelent volna meg a színpadon egy Pekka Kuusistónál nagyobb név vezetésével, valószínűleg vér folyt volna a jegyekért.

Ebből már megint az jön le nekem, hogy a magyar közönség átlagon felül sznob. Fél az újtól, csak biztosra megy, és kalandozó kedve valahol véget ért az arkadiopoliszi csatában. 

Mivel Mark Padmore neve nem először szerepel hazai plakátokon, eddig jóval népesebb közönséget csalogatva a nézőtérre, a látványos érdektelenség – kétség nem fér hozzá − a programnak szólt. Mert Britten (akinek idén Verdihez és Wagnerhez hasonlóan szintén kerek születésnapja van) még csak-csak megvan valahol mélyre elásva a hazai publikum tudatalattijában, na, de Judith Weir és Frank Bridge ezek szerint kívül esik a sznobéria kánonján.

Pedig Weir felkérésre írt centenáriumi darabja (I give you the end of a golden string) a Britten-imitációból egyéni hangú kortárs zenét farag, a fokozás során egyre bonyolultabb harmóniai fordulatokat halmozva egymásra, valóban aranyfonalat adva a kezünkbe.

Ennél érzékenyebben és tudatosabban felépített koncert aligha akad. Jóllehet Bridge csak az ábécében élvezhet elsőbbséget Brittennel szemben, aki Op. 10-es munkájával (Variációk Frank Bridge egy témájára) jegyet váltott egykori tanárának a halhatatlanok Pantheonjába. Olyan varációsorozatot rittyentett, amely nem csak Bridge-nek, de az egész addigi zenetörténetnek emléktáblát emel. Elhangzik maga a Bridge-i Három idill, amelyből a Variációk témáját merítette Britten. A vonószenekari átirat egy kismester becsületes produktuma, amiből Britten remekművet kreált.

Csúcspont követ csúcspontot, pazarló hangorgia, tékozló ötletsziporka. Van egy tétel, amelyben a hegedűsök partizáncsapata hóna alá csapja a vonós hangszert és mókás Rossini-futamokat citerázik Snétbergerre emlékeztető bravúros technikával. Humor és drámai hang okosan kikevert elegye.

A Britten Sinfonia tagjainak átlagéletkora harminc év alatt. Pekka Kuusisto, aki rendszeresen vendégeskedik Magyarországon (pl. a Kaposvári Kamarazenei Fesztiválon), szinte gólyalábon, ritmust dobogva, jazzista énjét villogtatva, lazán és elegánsan oldja meg a koncertmester szerepét.

Hangerő, dinamika, intonáció, frazeálás, gondolat, tartalom és forma ritka együttállását úgy varázsolja hangzó élménnyé az együttes, mintha mindannyian egy konzervatóriumba jártak volna. Kuusisto primáriusként szinte az egész előadás alatt háttal áll a közönségnek (akár egy karmester) és csak a muzsikusaira figyel, nincs benne semmi magamutogatás. Fiatal, dinamikus őstehetség, aki lubickol a rászabott szerepkörben. A Britten Sinfonia a keze alatt érzéki pianissimókat lehel.

Mark Padmore az Op. 31-es Britten-szerenádból kihagyott tétellel nyitja meg az előadást, ezzel megadva az est alaphangját. A finom londoni tenor az árnyalás nagymestere. Az éjszaka élőlénnyé válik az ő értelmezésében. Az angol költők (Blake, Tennyson,  Ben Jonson, Keats) verseire komponált mű Schubertet idéző drámaisággal szólal meg ajkain. A drámaiságot, az olykor elégikus hangot, sőt a felvillanó vidámságot Stephen Bell fokozza briliáns kürtjátékával.

A főleg barokk zenén nevelődött Padmore énekművészete mára elérte fejlődésének csúcspontját. Úgy énekel, mint akinek nincs is technikája, csak hangja van, ami önkéntelenül és természetesen árad belőle, amikor kinyitja a száját. Magasságai, kontratenorba hajló fejhangjai nem illusztrálják a rózsa halálát, az éjszaka titokzatos árnyaiban lappangó elmúlást, vagy az álomhoz intézett ima magasztosságát, hanem életre keltik az egzisztencialista félelmet. Padmore-nak valószínűleg mindegy, hányan ülünk a nézőtéren. Miközben énekel, röntgen szemmel pásztázza a nézőket, meg-megáll, szuggerál, nekem is megvan vele a szemkontaktus, egyenesen belém énekli a rózsa pusztulását. Halálközeli élmény, komolyan mondom.