Jean-Christophe Spinosi karmester és hegedűművész egy személyben. Barokk specialistaként tartják számon, pedig Mozartot, Rossinit, sőt Ravelt és Sosztakovicsot is eredeti módon szólaltatja meg. Portré.

Olyan, mint egy rocker, aki időnként öltönyt erőltet magára. Spinosi egész testével dirigál, bármilyen zenéhez nyúl, átjárja az elektromosság. Hagyján, hogy eszement tempókat diktál, de együttese, az Ensemble Matheus valóra is váltja ritmikai elképzelésit. „Spinosi egy géniusz, totál őrült, önfejű, boldog, nagy gyerek” – mondja róla Malena Ernman, aki már többször is a karmester belevaló partnerének bizonyult.

Egyik berlini fellépésükön például Malena Vivaldi Orlando furiosójának egyik áriáját énekelte, amelyben a szövegkönyv szerint a lovag féltékenységi tébolyában földhöz vágja a pajzsát. Spinosi arra kérte az énekest, hogy az ária csúcspontján ő is csapjon oda valamit. Eljött az este, Maléna a megfelelő pillanatban lekapta a cipőjét, és teljes erejéből földhöz vágta. „A publikumnak elállt a lélegzete, ahogyan az enyém is. Nagyszerű, energiával teli pillanat volt. Az előadás után kiderült, hogy eredetileg a zongorakivonatot akarta erre a célra használni, de elfelejtette magával vinni a színpadra, ezért aztán improvizált. Valószínűleg éppen ettől lett annyira élő, annyira érzelemdús a gesztus” – nyilatkozta Spinosi.

Spinosi hálás minden ilyen gegért. Sokan persze azt gondolják, hogy szélsőséges gesztusaival és infantilis lelkesedésével szerepet játszik, pedig ő pont az ellenkezőjét szeretné kifejezésre juttatni.

„Ha ismeretlen zenekarral kerülök szembe, igyekszem rögtön személyes kapcsolatba kerülni velük. Elvégre a zene médium, amelyen keresztül érzelmeket közvetítünk egymás felé.

A zenében nem lehet szerepet játszani. Egyszerűen csak önmagadat kell adnod, mindenféle maszk nélkül, az első pillanattól kezdve nyitottan. Ezért aztán legtöbbször nagyon gyorsan megtalálom a hangot a zenészekkel, akik hamar megértik, ki vagyok, és mit szeretnék”.

Bár a végletekig ragaszkodik elképzeléséhez, ez nem jelenti azt, hogy rátelepszik a zenekarra. Nem kontrollálja, hagyja a zenészeit élni. Máskülönben, vallja,  az előadás túlságosan mechanikussá, unalmassá válna. Spinosi nem akar mást, csak hullámokat kelteni, amit aztán a muzsikusai meglovagolhatnak.

Szerinte ma már amúgy is egészen más a karmester társadalmi megítélése, mint régen. Ma már sokkal inkább normális emberként tekintenek rá, nem pedig valamiféle varázslóként vagy diktátorként.

Bár historikus zenészként könyvelik el, semmiképpen sem dogmatikus. Együttesével mindig az adott műnek megfelelő hangszereken játszik. Barokk darabokat historikus hangszeren, kortárs műveket modern hangszeren adnak elő. Nem feltétlenül a korhűség, hanem a hangzás miatt. Mert bár a régi hangszereknél gyakrabban becsúszhat egy-egy hamis hang, összességében mégis sokkal plasztikusabban, gazdagabban szólalnak meg a művek. De ha úgy hozza a sors, a régizenét modern hangszereken játssza.

„Mi magunk is elkövettünk ilyesmit Vieilles Charrues, Franciaország legnagyobb rockfesztiválján. Barokk programmal kezdtük barokk hangszerekkel, de a végén elektromos hegedűn játszottam, a hátam mögött egy rockbandával. Nagyon élveztük a dolgot: 250 ezer watt, 60 ezer néző. Olyan volt részt venni ezen a fesztiválon, mint egy egzotikus országban vendégeskedni. Ráadásul a gyerekeim is ott voltak, és nagyon büszkék voltak arra, hogy az apjukat ezen a színpadon láthatták. Nem úgy, mint amikor a párizsi operaházban játszom, azzal ugyanis egyáltalán nem törődnek”.

Spinosi láthatóan nem utasítja el a crossover műfaját. A komolyzene befogadásának körülményei régen egészen mások voltak. A 18. században az operában az emberek a páholyokban ettek és beszélgettek. Az egyházi zenéket, amelyeket ma 3000 férőhelyes koncerttermekben ad elő, annak idején kizárólag templomban hallgatták.

„Muszáj hozzáigazítani az előadásmódot a mai körülményekhez. És miért utasítanánk vissza, hogy 60 000 ember előtt játsszunk olyan zenét, amelyet nagyon szeretünk, hogy Vivaldit és Bachot közelebb vigyük a ma embereihez?”

Vivaldi valóban nagyon fekszik Spinosinak. Számos operáját és hangszeres művét lemezre vette. A hangszeres előadásokban hegedűművészként dirigálja együttesét, meglehetősen jól bánik a hangszerével. Egyik legnagyobb sikere az Orlando furioso lemez, illetve DVD felvétele. Osztatlan sikert aratott Rossini La pietra del paragone című operájának DVD felvétele is, amelyben egymásra talált a rendező modern videó technikát hasznosító fantáziája és Spinosi vad muzikalitása.

A modernitás amúgy Spinosi kulcsszava, az ő olvasatában az számít művészetnek, ami mindig a jelenre reflektál. A komolyzene sem válhat valami megkövült bálvánnyá. „A klasszikus zene mindig a tökéletes formára törekszik, pedig szükségünk van váratlan pillanatokra. A modern művészet lényege a folyamatos mozgásban levés, és a komolyzenének is modernnek kellene lennie”.