figaro

Elisabeth Kulman

Sok fellépés, kevés gázsi, művészeket kizsigerelő vagy egyenesen jogellenes szerződések. A következmény: számos énekes áll az anyagi csőd szélén, ha nem a kellős közepén. A művészek méltatlan helyzetére kívánja felhívni a figyelmet egy új Facebook-oldal, az úgynevezett művészpanaszfal. Meglepő, de a kezdeményezés nem magyar, hanem egy jóléti európai államban, Németországban hívták életre.

Az embert nem a gondolkodás különbözteti meg az összes többi teremtménytől. Nem is a beszéd. Hanem az olyan megfejthetetlen képesség, mint amivel Grigorij Szokolov rendelkezik. A pianista a minap adott koncertet a Művészetek Palotájában.

A zongorairodalom legjelentősebb élő tolmácsolója ezen az estén Schubert Négy impromptujét (D 899), Három zongoradarabját (D 946) és Beethoven B-dúr "Hammerklavier" szonátáját (op. 106) gépelte a lelkünkbe. Megmagyarázom.

Tegnap mutatták be a Magyar Állami Operaház első reklámfilmjét, amely akár az utolsó is lehetne. Itt kellene megállni. Kit akar megszólítani és mi az üzenete?

Fotó: Hajdú D. András [origo]

A közelmúltban megnyílt Budapest Music Centernek óriási szerepe van abban, hogy legjelentősebb kortárs zeneszerzőnk, Eötvös Péter egyre több időt tölt idehaza, kortárs zenei alapítványa ugyanis az új zenei központ falai között talált otthonra. A műhely teljes gőzzel beindult, karmesterek, zeneszerzők, operaénekesek, fiatal művészek adják egymásnak a kilincset.

Eötvös Péter Angyalok Amerikában workshopján mi is ott lábatlankodtunk, és sikerült Eötvössel pár szót váltanunk. Szerinte Magyarországon tátongó lyukak vannak a repertoárban, nyugaton nincs kijátszva egymás ellen a kortárs és a klasszikus, itthon pedig nem szabadna megállni Wagnernél, ha a zene nyelvén szeretnénk tudni.

Tan Dun a vizen dobol

Az 1957-es születésű kínai zeneszerző, Tan Dun a 70-es évek óta számos operát és zenekari művet alkotott, világhírűvé mégis a Tigris és Sárkány Oscar-díjas filmzenéje tette. Darabjaiban olyan szokatlan hangszereket is megszólaltat, mint a kő, a papír vagy éppen a víz. Zenéje egyszerre organikus és szinkretikus: kelet és nyugat, hagyomány és újítás, opera és film találkozása a kottapapíron és a színpadon. A közelmúltban az UNESCO jószolgálati nagykövetévé nevezték ki.

Washington DC, hideg januári reggel, 7 óra 51 perc. Egy férfi áll a metrómegálló bejáratánál, kezében hegedű, lábainál nyitott hegedűtok. A forgóajtó megállás nélkül pörög, özönlenek a munkába igyekvő emberek. A férfi majd' háromnegyed órán keresztül Bachot játszik, ennyi idő alatt nagyjából ezer ember fordul meg itt a reggeli csúcsforgalomban. Az utcazenész mérlege 43 perc múlva: 32 dollár 17 cent, öt-hat ember, aki megtorpan egy-egy percre, hogy a játékát hallgassa, és egyetlen az ezerből, aki felismerte.

Két nappal korábban ugyanez a férfi a Bostoni Színházban játszott teltház előtt 3,5 millió dollárt érő hegedűjén. A nézők átlagosan 100 dollárt fizettek az élményért. A hegedűst, mint arra néhányan már biztos rájöttek, Joshua Bellnek hívják, a kísérletre pedig 2008-ban került sor a Washington Post szervezésében. A hegedűsztár mellesleg ma este lép fel a Müpában.

Űrhajós szeretett volna lenni, esetleg állatorvos vagy festőművész. Az operaszínpad számára William Christie fedezte fel. Patricia Petibon, a világhírű francia koloratúrszoprán a Tavaszi Fesztivál vendégeként a minap fergeteges koncertet adott a Müpában. A fellépés előestéjén többek között arról beszélgettünk vele, hogy bár sok barokk zenét énekel, kortársban gondolkodik; hogy tudatos-e a Harisnyás Pippire emlékeztető imidzse; lletve hogy az opera közönsége egyre öregszik, és ez nincs jól így.

Első blikkre eklektikusnak és koncepciótlannak tűnt a program: nem értettem, mit keres egymás mellett Mendelssohn h-moll vonósszimfóniája, Britten szopránra írt Színvázlatai, Verdi e-moll vonósnégyese és a végén a keserédes desszert, Purcell Dido és Aeneasából Dido búcsúja. Aztán besétált Patricia Petibon és minden megvilágosodott.

A klasszikus zenének és művészeteknek szentelt ausztrál Limelight magazin összegyűjtötte a tíz számára legjelentősebb húsvéti zenét. Mint minden listával, ezzel is lehet vitatkozni, hiszen mindenkinek megvannak a maga kedvencei. Ugyanakkor olyan zenéket találhatunk közöttük, amelyeket mindenképpen érdemes megismerni.

Fotók: Felvégi Andrea

Vannak hangversenyek, amelyek elhangzanak, jóllakunk velük, és annyi. Vannak, amelyek az esztétikai ízlésünket pallérozzák, és szépeket álmodunk tőlük. Végül vannak azok, amelyek tovább rezonálnak bennünk, rövidebb-hosszabb ideig velünk maradnak. Ilyen volt Claudio Abbado és az Orchestra Mozart koncertje a Müpában.